60 Seconds!

A túlélős játékok manapság megint nagy divatot futnak. A szívós kis indie csapatok rengetegféle megközelítéssel próbálják meg elérni, hogy izgalmasan küzdjünk a kimerült erőforrásokkal. Az alapötlet pedig sokszor egyszerű: próbáld meg épségben túlélni a környezetet, vagy a saját döntéseid következményeit. Nos, a 60 Seconds! pont ebben próbálkozik – de a játék inkább azt érezteti velem, hogy az idő vészesen elmegy, de nem sikerült valóban semmi különöset kihozni belőle.

Az alaphelyzet

A cím nem hazudik. Valóban 60 másodpercet kapsz, hogy felfegyverezd a családod és összeszedj mindent, amire szükséged lesz a túléléshez. Ted, az átlagos családapa, egy percen belül próbálja átkutatni a ház minden szegletét, miközben folyamatosan az órát lesi. Persze, hogy a ház nem egy szimmetrikus hely, és bizony sokszor találkozik a falakkal, ajtókkal, miközben próbálja gyorsan összeszedni az élelmiszereket, vizet, fegyvereket, vagy épp a család tagjait.

Na és akkor kezdődik az igazi móka: a túlélési rész. A családot valahogy el kell látni, a készleteket pedig okosan kell beosztani. Mindez egy szövegalapú interakcióval párosul, ahol a napok haladnak, és egy-egy újabb esemény teszi próbára a döntéseidet. Például banditák törnek be, vagy valaki elkap egy betegséget, és választhatsz: küldöd a gyereket kutatni, vagy inkább próbálod életben tartani őt.

Kicsit idegesítő irányítással

És itt jön a nagy bökkenő. Az irányítás... hát, nem a legjobb. A karaktered olyan könnyedén nekiütközik mindennek, hogy az ember fél órán keresztül a falak között hánykolódik, mintha egy régi C64-es játékban lenne. Egyébként nem egy végzetes probléma, de amikor minden másodperc számít, az frusztráló tud lenni. Ahelyett, hogy a túlélésre koncentrálnál, az irányításban elég sok időt elpazarolsz. És valljuk be, sokkal izgalmasabb lenne, ha nem a falon lévő polcot próbálnám egy percig bámulni, hanem közben gyorsan összeszedném a cuccokat.

Túlélés? Nem igazán...

A túlélés része sem hoz igazi élményt. A döntéseid gyakran úgy tűnik, mintha nem is hatnának a történetre. Az egyik alkalommal például úgy döntöttem, hogy elküldöm az egyik karaktert egy vízért, de ő nem tért vissza. A család többi tagja meghalt, pedig mindent jól csináltam, amit csak tudtam. Ilyen pillanatokban azon gondolkodsz, hogy vajon tényleg ennyire nehéz egy survival játék, vagy csak az alkotók szórakoznak veled?

A túlélős műfaj alapja, hogy érezd a küzdelmet, hogy van remény. Itt viszont a siker túl nagy része a véletlenre van bízva, és emiatt az élmény nem igazán ad vissza valós érzelmeket. Nem motivál a folytatásra, ha mindent jól csinálsz, és mégis elbuksz.

Visszajátszások, de miért?

Az egyetlen dolog, ami miatt érdemes időt szánni a játékra, az a különböző játékmódok. Lehet próbálkozni más kihívásokkal is, és a teljesítményedet akár achievementekkel is jutalmazza a játék. Ez segíthet abban, hogy a monotonitás ne fulladjon teljesen unalomba, de végső soron ugyanarra a rutinra épít. Szerencsére többféle mód is van, de igazából mindegyik ugyanarra az alapfeladatra épít.

A külcsín nem hozza

A grafika alapvetően színes és viszonylag hangulatos, de hiába próbálnak egy kicsit „képregényes” stílust erőltetni, nekem inkább az az érzésem volt, mintha egy olcsóbb indiai fejlesztés valósult volna meg. A háromdimenziós rész, amikor a házban kutakodunk, teljesen más stílust használ, ami egyszerűen nem illik az összképbe. Úgy éreztem, hogy a játék nem tudta eldönteni, milyen irányba menjen, és végül minden elem egy kicsit olcsó benyomást keltett.