Struggling

A játékélmény

A Struggling egyik legérdekesebb, és egyben legfrusztrálóbb aspektusa, hogy a főszereplőnk, Troy, egy kétfejű, mutáns lény, akit nemcsak irányítunk, hanem a karjait is külön-külön kell mozgatnunk. Az első pár percben csak ámulunk, hogy „Miért is akarom irányítani ezt a szörnyet?”, de aztán hamar rájövünk: a válasz egyszerű – mert szórakoztató (vagy inkább bosszantó) kihívás. Ez a játék nem szeretné, hogy könnyen menjen, inkább azt akarja, hogy küzdjünk a kontrollerrel, mintha az lenne az igazi ellenség.

A Struggling egy olyan fizikán alapuló platformer, amelynél maga a karakter irányítása a legnagyobb akadály. Ha már próbáltál olyan játékot, mint az Octodad vagy a Surgeon Simulator, tudod, mire számíthatsz – de itt nem csak hogy nehéz, hanem rendkívül frusztráló is a mozgás. Képzeld el, hogy egy félig lebénult karaktert irányítasz, és egyik fele teljesen önállóan mozog, miközben te próbálod tartani a másikat. Mindkét kar mozgása más és más, így mikor sikerülne átvinnünk a karaktert egy akadályon, gyakran visszacsúszunk és újra kezdhetjük.

Kétfejű Káosz

A játék kooperatív módban képes a legkomikusabb és egyben legidegesítőbb pillanatok létrehozására. Képzeld el, hogy a párodat kéred meg, hogy irányítsa a másik karodat, miközben te is próbálod irányítani a sajátodat. Az eredmény: két olyan ember, akik egyre inkább egymás torkának esnek, miközben a karakter próbálja felmászni egy sziklára vagy éppen átvágni egy csatornán. Az egész olyan, mint egy tragikus komédia, ahol a nevetés könnyen elhagyja az arcunkat, mikor éppen elhibáztuk a legutolsó ugrást, és a karakterünk egy óriási mocsárba csúszik.

Képzeld el, hogy mindent megpróbálsz a legnagyobb koncentrációval, és akkor egy apró mozdulat, egy hiba, és kezdheted elölről. És mindez nem vicc, hanem az egész játékmenet alapja. A legnagyobb kihívás nem a pályák, hanem az, hogy egyáltalán eljuss oda, ahová el akarsz. És persze a legjobb, hogy ezt egy teljesen érzelmes, agonizáló nyöszörgés kíséri, ahogy a kétfejű mutánsunk éppen belefut a legújabb halálos csapdába.

Az Első Órák – Miért Van Az Embernek Számtalan Idegsejtje?

A játék legelső részei igazi „képzeld el, mi történhet, ha túl sok horrorfilmet nézel” élményt nyújtanak. A fertőzött, szörnyűséges lények, amikkel találkozunk, kifejezetten undorítóak, és az egész nyitó szakasz olyan, mintha egy régi Resident Evil részbe csöppentünk volna. Ez persze nem baj, ha bírod a vért és a borzalmat, de a nyomorult mozgásmechanika miatt nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is megterhelő. Különösen azoknak lesz nehéz, akik érzékenyebbek a gusztustalan látványra – nekem egy-egy elnyújtott rágcsálóharc után volt pár olyan pillanatom, amikor majdnem felálltam, hogy befejezem a játékot.

Fejlődés és Célok – Nehéz, De Elégedettség van

Ha sikerül túllendülni a kezdeti szakaszon, akkor a játék későbbi részeiben megjelennek az új képességek, amik valahol a nehézségi szinttel arányosan növelik a szórakozást. Például, mikor megtanuljuk, hogyan válasszuk szét Troy karjait és használjuk őket egy-egy különálló entitásként, a frusztráció és az öröm egyensúlya elér egy érdekes határt. Itt is folytatódik az a játékstílus, ahol a legkisebb sikerélmény is hegyeknek tűnik, és mikor végre sikerül egy nehéz feladatot teljesíteni, az érzés, hogy „igen, végre sikerült”, egyszerűen megéri a sok csalódást.