A Space For The Unbound

Mindennapok, amik mögött valami sokkal nagyobb mozog

Az A Space For The Unbound első percei azonnal behúztak. Nem robbanásokkal, nem nagy gesztusokkal, hanem egy hihető, szerethető világ felépítésével. A kilencvenes évek Indonéziája pixelart formában meglepően élő: az utcák, az iskola, a kisboltok mind olyanok, mintha már jártam volna itt, pedig valójában soha.

Atmát irányítom, egy középiskolás srácot, aki a barátnőjével, Rayával tölti a napjait Loka városában. Eleinte minden slice-of-life: beszélgetések, csellengés, apró feladatok. Aztán szépen, türelmesen bekúszik a természetfeletti, és mire észbe kapok, már egy jegyzetfüzet segítségével mások elméjében turkálok, hogy enyhítsem a fájdalmukat.

Lelki sebek, nem világmegmentés

A játék egyik legnagyobb ereje, hogy nem akar hősöket csinálni senkiből. Az emberek problémái hétköznapiak: döntésképtelenség, gyász, szorongás, elhanyagolás. Atma nem megjavítja őket, csak segít egy kicsit továbblépni. Ezek az elmében játszódó szekciók adják a játék legjobb puzzle-it, és itt érződik igazán, hogy a fejlesztők mertek kreatívak lenni.

Van bennük logika, van bennük játékosság, és néha meglepően komoly gondolatok. Egy-egy „spacedive” után rendszeresen megálltam egy pillanatra, mert nem csak a feladat volt megoldva, hanem valami gondolat is helyére került.

Tempó, ami néha megtorpan

A klasszikus kalandjátékos loop viszont nem mindig működik ilyen szépen. Sokszor egyszerű tárgykeresésről van szó, és a játék túl segítőkész. Beszélő macskák – igen, macskák, akiket meg is lehet simogatni – konkrétan megmondják, hova menjek, mit csináljak. Ez egy darabig kedves, aztán kissé kiöli az önálló gondolkodás örömét.

Ráadásul akadnak olyan mellékkérések, amelyek egyszerűen megakasztják a ritmust. Egy defektes teherautó, egy fölösleges tisztogatós feladat – értem, hogy világépítés, de amikor a történet épp lendületben van, ezek inkább frusztrálnak, mint hozzáadnak. A finálé előtt különösen fájt ez, amikor már csak tudni akartam, mi lesz Atmával és Rayával.

Hangulat, ami mindent visz

Szerencsére az audiovizuális oldal szinte mindent elbír. A zene az a fajta lo-fi, melankolikus aláfestés, amit gond nélkül betennék egy késő esti playlistbe. A narráció és a szövegek többnyire nagyon ülnek, még ha az angol fordításban akad is pár furcsa baki. Ezek nem törik meg az élményt, inkább csak kizökkentenek egy-egy mondatra.

És igen, a látvány. OLED-en konkrétan fájdalmasan szép. Nem hivalkodó, nem technikai demó, hanem érzékeny, rajzolt világ, amihez jó visszatérni, még akkor is, ha épp csak sétálok benne.

Zárás

Az A Space For The Unbound nem tökéletes. Néha túlmagyaráz, néha feleslegesen nyújtja az időt. De amikor működik – és az esetek nagy részében működik –, akkor ritka őszinteséggel nyúl nehéz témákhoz, és úgy mesél róluk, hogy nem húz le, hanem felemel.

Ez az a játék, amit nem egy ültő helyemben „ledarálok”, hanem hagyok ülepedni. És amikor vége lett, nem üresnek éreztem magam, hanem csendesen inspiráltnak.