Brawlout

Volt egy pillanat, amikor azt vettem észre, hogy ösztönből nyomom az A–B kombinációkat, és ez mindent elmond arról, mennyire ismerős terepen mozog a Brawlout.

a láthatáron, és ez a játék pontosan tudta, mire vállalkozik: betölteni az űrt, amit a Nintendo hallgatása hagyott maga után.

Smash-érzés, kompromisszumokkal

Nem érdemes kerülgetni: a Brawlout nyíltan és vállaltan Smash-klón. A szabályrendszer, az irányítás, a százalékos sebzés, a képernyőről való kirepítés – minden ismerős. Ha valaha ültem már kanapén négy kontrollerrel, és kiabáltam amiatt, hogy „ez tuti kiment”, akkor itt azonnal otthon érzem magam.

Ez önmagában nem baj. Sőt: az első meccsek kifejezetten jólesnek. Az egész gyors, pörgős, azonnal reagál, nincs tanulási görbe, csak verekedés. A blokkolás hiánya ráadásul arra kényszerít, hogy folyamatosan támadjak, ami ad egy agresszívabb, kissé kaotikus ritmust az összecsapásoknak. Négy játékossal a képernyőn ez néha már-már túl sok, de jó értelemben: itt nincs levegővétel, csak menni kell előre.

Karakterek: kevés, de gyorsan kiismerhető

Nyolc választható karakterrel indulunk, amiből hat saját, kettő vendég: Juan a Guacamelee-ből és a Drifter a Hyper Light Drifter-ből. Ez egy korrekt felhozatal, de gyorsan kiderül, hogy nem ez lesz a játék hosszú távú erőssége.

A figurák érzésre különböznek – van a lassabb, brutális Paco, meg a villámgyors Drifter –, de a mozgáskészletük hamar kiismerhető. A speciális támadások ugyan eltérnek, de az ötletek köre elég szűk, és amikor több karakter is hasonló projektilt vagy fentről érkező csapást használ, az bizony feltűnik. Ez nem az a játék, ahol hónapokig fedezek fel új trükköket egyetlen karakterrel.

Flow, ami majdnem tökéletes

Amikor a Brawlout elkapja a ritmust, akkor nagyon jól működik. A 60 fps alapvetően stabil, docked és handheld módban is, a mozgás sima, az animációk tiszták. Ilyenkor tényleg elhiszem, hogy ez egy méltó „amíg várunk” alternatíva.

A gond ott kezdődik, amikor a játék néha megakad. Egy-egy másodperces szaggatás, főleg amikor valakit messzire repítenek a képernyő szélére, és máris elment a fókusz. Ez nem csak technikai baki: volt olyan meccs, ahol konkrétan emiatt kaptam ki. Egy ilyen gyors reakciókra építő műfajnál ez egyszerűen nem fér bele maradéktalanul.

Tartalom: lassan nyíló ajtók

Egyjátékos módban kapunk arcade-et, gyakorlást, tutorialt – semmi forradalmi, de működik. A karakterek „mastery” szintje nő a használattal, ami új jutalmakhoz vezet, viszont a feloldási rendszer kissé furcsán van súlyozva. Skinek és gesztusok random esnek, míg a pályák konkrét karakterekhez vannak kötve, és csak később nyílnak meg.

Ez azt jelenti, hogy jó ideig ugyanazt a három pályát nézem, ami hamar monotonná válik. Nem tragédia, de érződik, hogy itt spórolni kellett a tartalommal.

Online: élvezetes, ha minden klappol

Az online mód kizárólag 1v1-re épül, ami rendben van, és tetszett, hogy keresés közben nyugodtan matatgathatok a menükben. Amikor az ellenfél kapcsolata rendben van, a meccsek kifejezetten élvezetesek.

Viszont peer-to-peer megoldásról beszélünk, és ha valaki gyenge neten ül, akkor az egész meccs lassított felvétellé válik. Ez már nem a játék hibája, de a végeredményen nem sokat segít: a lendület elvész, a harc szétesik.

Zárás

A Brawlout nálam egy tipikus „jókor, jó helyen” játék. Nem váltja meg a műfajt, nem tolja új szintre a platform fightereket, de addig, amíg nincs Smash a konzolon, teljesen vállalható alternatíva. Gyors, élvezetes, könnyen tanulható – csak épp nem elég mély ahhoz, hogy hosszú távon ott tartson.

Egy kis csiszolással, több karakterrel és stabilabb technikai háttérrel sokkal erősebb lenne, így viszont megmarad egy korrekt, de nem kihagyhatatlan verekedésnek.