Astro Bears Party

De amikor egy játék a csillogó Nintendo Switch eShopra kerül, akkor elvárnánk, hogy legyen benne valami extra, valami, ami felkelti a figyelmünket. Az Astro Bears Party viszont nem csak hogy nem tud felkelteni, de egyenesen feleslegessé válik néhány perc után.

Az alapötlet nem rossz, de…

A játékmenet egy egyszerű, de potenciálisan szórakoztató alapötletre épít: négy különböző medve próbálja elkerülni a saját színű vonalát (vagy más játékosok vonalát) egy kis bolygó körül, miközben a pálya folyamatosan változik. Alapvetően olyan érzés, mintha a Tron világában egy szórakoztató, de hiányos mini-játékot játszanánk. A gond itt az, hogy ennyi az egész. Nincs semmi több, amit a játék be tudna mutatni.

A multiplayer mód a játéknak az a része, amire a készítők biztosan építettek, de miután pár kört lejátszottál, már nem találod magad annyira izgatottnak. A karakterek nem testreszabhatóak, és nincs semmi újító játékmód vagy pálya, amivel hosszabb távon leköthetne. Még csak különböző pályák sincsenek, hogy frissességet hozzanak a játékmenetbe. Igazából, ha egyszer körbejártak egy bolygót, akkor semmi új nem fog történni.

A monotonitás mélyebb rétegei

A single-player mód se sokkal izgalmasabb. Az egész alapja az, hogy gyűjts össze bizonyos mennyiségű jetfish-t, hogy meghosszabbítsd a vonaladat, és lépj tovább a következő szintre. Minden szint ugyanúgy néz ki, nincs semmilyen vizuális változás vagy új kihívás. Csak a sebesség és a frusztráció növekszik, ahogy egyre gyorsabban kell kerülgetned a vonaladat, miközben próbálsz elérni egy jobb eredményt.

A játéknak két fő mechanikája van, amivel próbálják feldobni az élményt: a jetpack, amivel átrepülhetsz a vonalak felett, illetve a sebességnövelő dash. Azonban, ha mindkettőt sikerül jól elsajátítanod, akkor nem marad semmi más, mint az ismétlődő, egyre gyorsuló futkosás.

Zene, ami inkább idegesítő

A játék zenéje olyan, mintha egy 80-as évekbeli elektronikus dalból származna, ami már alapból idegesítő, de amikor ezt hallgatod, miközben semmi új nem történik, az igazán frusztráló tud lenni. A folyamatos basszust, és az egyhangú ütemet csak túlzottnak érzem. A legrosszabb, hogy a rumbler effekt is túlságosan jelen van, és folyamatosan vibrál a Joy-Con a kezemben, mintha csak meg akarna nekem mutatni, hogy „figyelj, most tényleg játszol, ugye?”

A grafika nem rossz, de egy ilyen egyszerű játéknál a 3D-s medvék és a bolygóformák nem érik el azt a szintet, ami igazán figyelemfelkeltő lenne. Az egész látványvilág inkább csak szép, mint izgalmas, és nem is igazán indokolja, hogy miért érdemes tovább játszani.

Miért nem lehet ezt komolyan venni?

A koncept alapvetően jól hangzik, de a megvalósítás katasztrofálisan hiányos. Az egész játéknak az a problémája, hogy olyan érzésed lesz, mintha egy szinte kész technikai demót próbálnál ki, ami valószínűleg egy-két hét múlva teljesen elfelejtődik. Igen, lehet vele játszani pár kört, de vajon ez elég ahhoz, hogy egy komplett élmény legyen belőle?

A multiplayer módban még a társaság is hamar elveszíti az érdeklődését, mert az alap játékmenet annyira repetitív, hogy egy idő után már nincs miért versenyezni. A single-player módban pedig nem találsz igazi kihívást, mert az egyes szintek nem változnak, és hamar unalmassá válik az egész.