As Far As The Eye

Az As Far As The Eye papíron nekem szólt. Nomád városépítés, roguelite elemek, hexás térkép, finom pasztellszínek, „csak még egy kör” ígérete. Amikor Switch-en elindítottam, az első benyomás tényleg kellemes volt: a látvány puha, barátságos, a Pupils nevű kis lények pedig olyan aranyos állatfigurákká alakulnak munka közben, hogy az ember reflexből elnézőbb lesz. A zene is olyan, amitől egy hosszú nap után lelassul a pulzus. Minden adott volt egy csendes, elmélyülős stratégiai élményhez.

Aztán a játék közölte, hogy ez bizony versenyfutás az idővel.

Minden menet egy menekülés. Egy mindent elnyelő hullám közeledik, nekem pedig három Pupillel kell biztosítanom, hogy a karaván tovább tudjon vonulni a következő megállóba, mielőtt a víz elér. Ehhez nyersanyagokat kell gyűjteni, épületeket felhúzni, képességeket fejleszteni, főzeteket kotyvasztani. Ha ügyes vagyok, marad egy kis idő előkészíteni a következő szakaszt, ha nem, akkor kapkodás és éhezés jön. A rendszer alapvetően jól működik: enyhe, állandó nyomás alatt tart, de ritkán éreztem igazságtalannak. Ez az a fajta stratégiai stressz, ami még jólesik.

Csakhogy az első órákban nehéz idáig eljutni.

A játék elképesztő mennyiségű nyersanyagot, épületet és rendszert zúdít rám, és ezt egy ötrészes kampánnyal próbálja megtanítani, ami valójában egy elnyújtott tutorial. Ez önmagában nem lenne gond, de a kivitelezés kifejezetten fárasztó. Információ információ hátán, kevés valódi döntéssel. Ha hibázom, nincs automatikus mentés, így újra végig kell kattintanom mindent, amit már értek. Itt nem a tanulás fájt, hanem az, ahogyan tanítani próbált.

És akkor ott a kezelőfelület. Ez az a pont, ahol a játék és én végképp rossz viszonyba kerültünk. Ordít róla, hogy egérre vagy érintőképernyőre készült, a kontrolleres irányítás pedig csak rá lett erőltetve. D-pad, gombkombinációk, menük menükben – és mindez úgy, hogy a kurzor nem frissül valós időben. Előfordult, hogy egy épület már készen volt, de a játék szerint még épült. A tutorialban ez konkrétan összezavart, mert nem tudtam, én csinálok-e valamit rosszul, vagy a játék.

Amikor végre túljutottam ezen, és beléptem a Quick Game módba, hirtelen minden a helyére kattant. Különböző törzsek, eltérő biomok, fokozatosan nyíló kihívások. Az első pár próbálkozás után elkezdtem érezni a ritmust: mit mikor érdemes gyűjteni, mikor kell kockáztatni, mikor jobb visszafogni magam. A procedurálisan generált térképek jól balanszíroznak, az események – rágcsálók, villámcsapások, romok, vándor karavánok – pont annyi kiszámíthatatlanságot hoznak, hogy ne lehessen gépiesen játszani. Itt már tényleg megcsillant az a bizonyos „Civilization-hatás”.

És ekkor a játék összeomlott.

Újraindítottam, folytattam volna – összeomlott. Megint. Aztán egy menetben már a kurzort sem tudtam mozgatni. Innentől kezdve minden próbálkozás ugyanabba a falba futott: előbb-utóbb a Switch közölte, hogy a szoftver hibát észlelt és bezárult. Nem egyszer, nem kétszer, hanem következetesen. Mintha maga a mindent elnyelő hullám nem csak a Pupilsre, hanem a játékmenetre is vonatkozott volna.

A legfrusztrálóbb az egészben az, hogy éreztem: itt lenne valami. Nem láttam az északi, déli vagy keleti törzsek kihívásait, nem jutottam el mélyebb rétegekig, mert a technika egyszerűen nem engedett. Egy stratégiai játéknál pedig ez halálos bűn. Ha nem bízhatok abban, hogy egy menet végigmegy, akkor az egész „csak még egy kör” varázs semmivé válik.

Az As Far As The Eye így jelen formájában inkább figyelmeztetés, mint ajánlás. Gyönyörű, megnyugtató külseje mögött egy idegesítően instabil, rosszul kontrollerezett élmény lapul. Ha egyszer rendbe teszik, simán lehet belőle egy szerethető, csendes stratégiai játék, amit esténként jó elővenni. De jelen állapotában olyan, mintha egy gondosan megtervezett karavánt indítanék útnak, csak hogy az első megállónál szétesse magát.