Puyo Puyo Champions

A Puyo Puyo sorozat hosszú ideig afféle legendaként létezett nálunk: hallottunk róla, láttuk import videókban, de igazán sosem lett a mindennapjaink része. Aztán jött a Puyo Puyo Tetris, ami szépen, türelmesen megmutatta, hogy ez nem valami furcsa japán különcködés, hanem egy elképesztően mély, versengésre született kirakós játék. A Puyo Puyo Champions pedig itt áll előttünk, minden sallangtól megfosztva, és azt mondja: „rendben, most már tényleg csak a játék számít”.

És ebben van valami tiszteletreméltó. Meg valami kicsit fájó is.

Az alapmechanika változatlanul zseniális. Színes puyókat pakolunk, négy azonos szín eltünteti magát, fölötte minden leomlik, láncok indulnak, és minél hosszabb a kombó, annál több színtelen „szemét” zúdul az ellenfél pályájára. Ha az eléri az X-et a tetején, vége a dalnak. Egyszerű, tanulható, mégis elképesztően magas a skill ceiling. Olyan ez, mint a sakk: öt perc alatt megérted, de évek kellenek hozzá, hogy jól játssz.

A Champions nagy döntése az volt, hogy a Tetris helyett visszahozza a Fever szabályrendszert. Ez nekem személy szerint jólesett. A Fever egy lassabb, taktikusabb ritmust hoz: nem az azonnali, eszeveszett láncépítés dominál, hanem a kivárás, a méricskélés. Egy mérőcsík töltődik, amikor visszavágod az ellenfél támadásait, és ha betelik, jön a jutalom: előre elkészített láncok, amikből pusztító erejű kombókat lehet elsütni. Itt már nem csak az számít, mit raksz le, hanem mikor. Van benne pszichológia, blöff, apró szívatás – kicsi láncokkal csalogatod az ellenfelet, majd visszavonulsz, és kivárod a pillanatot.

Ez az a pont, ahol a Puyo Puyo Champions igazán él. Amikor két ember egymás idegein táncol, és minden leeső puyó egy újabb kérdés: most támadjak, vagy még várok? Flow-ban elképesztően jó, feszült, és néha meglepően fárasztó. Egy-egy szoros meccs után simán hátradőltem, mint egy jó blitz sakkparti után.

Csakhogy a játék szinte kizárólag erre épít. Offline tartalom alig van: pár egy- és többjátékos mód, endurance, gyors meccsek. Partyjátéknak tökéletes, két–négy emberrel egy kanapén simán elviszi az estét, és hordozva is jólesik pár menet egy buszozás alatt. De ezek inkább köretként működnek. A főfogás egyértelműen az online.

Az online rendszer korrekt: rangsorolt liga, szabad játék, stabil netkód. Meglepően jól bírja a kontinenseken át repkedő puyókat, és a matchmaking is igyekszik hozzád hasonló tudású ellenfelet adni. Persze a japán játékosbázis súlya így is érződik – ott ez nem hobbi, hanem életforma –, de ha tudsz pár tisztességes, nem túl bonyolult láncot összerakni, akkor találsz nyerhető, izgalmas meccseket.

Újoncként viszont elég kemény a belépő. A játék gyakorlatilag nem tanít. Hiányzik az a barátságos, interaktív leckehalmaz, ami a Puyo Puyo Tetris-ben még ott volt. Van ugyan egy lánc-súgó mód enyhébb beállítások mellett, de ez inkább mankó, mint valódi tanár. Ha nem tanulsz gyorsan, az online hamar ellenséges tereppé válik, ahol percek alatt ledarálnak, és csak pislogsz, mi történt.

Ez az, ahol a Champions kicsit magára csukja az ajtót. Olcsó, sallangmentes kiadás, ami a veteránoknak és a legelszántabb újaknak szól, de nem igazán akar új rajongókat nevelni. Pedig a mechanika megérdemelné.

Összességében a Puyo Puyo Champions egy letisztult, őszinte csomag. Nem próbál többnek látszani, mint ami: egy versenyre kihegyezett, pengeéles kirakós játék. De miközben ezt maximálisan teljesíti, közben kicsit el is felejti, hogy nem mindenki e-sportoló szeretne lenni az első este után.