Meg's Monster

Ez az a fajta játék, amit „csak egy órára” indítasz el este, aztán azon kapod magad, hogy már a stáblistát nézed, és furcsán csíp a szemed.

Egy kislány, egy szörny, és a világvége

A történet rögtön erősen indít. Meg egy szemétdombon ébred az alvilágban, ahol két szörnybe botlik: Golanba és Royba. Golan az a típus, aki gondolkodás nélkül vacsorát lát egy embergyerekben. Roy viszont más ligában játszik: őt csak a Magic Tar érdekli, meg az, hogy minél kevesebb érzelmet kelljen feldolgoznia.

Aztán Meg sírni kezd. És kiderül, hogy a könnyei konkrétan világvégét idéznek elő. Innentől Golan és Roy kénytelenek életben tartani a kislányt, és – jobb híján – megpróbálják visszajuttatni az anyjához. Roy, aki közel elpusztíthatatlan és érzelmileg teljesen rozsdás, lesz Meg testőre.

Igen, a felállás ismerős lehet. Nagy, durva figura + védtelen gyerek = érzelmi ív. De a Meg’s Monster szerencsére nem áll meg a kötelező paneleknél. Vannak fordulatok, vannak meglepően sötét vagy épp finoman abszurd pillanatok, és végig érezni, hogy a játék tudja, mikor kell visszafognia magát.

Karakterek, akik gyorsan beköltöznek a fejedbe

A hatórás játékidő alatt meglepően sok figurát megismerünk. Ott van például az inkompetens, embergyűlölő Szörnytanács, akik egyszerre viccesek és szánnivalók. Vagy Roy és Golan bromance-e, ami rengeteg „bro” és „man” közepette próbál érzelmeket kommunikálni – több-kevesebb sikerrel.

A főgonosz kissé egynotás, ez tény, de őszintén: itt nem is ő a lényeg. A hangsúly Roy és Meg kapcsolatán van, azon, ahogy lassan, kínosan, de őszintén elkezdenek kötődni egymáshoz. És ez működik. Meglepően jól.

Harc, ami inkább rejtvény

A játékmenet nagy része egy világtérképen való utazásból és előre megírt harcokból áll. Itt jön az első csavar: Roynak 99 999 élete van. Gyakorlatilag elpusztíthatatlan. Meg viszont mögötte bújik meg, és az ő „szíve” sérül. Ha túl sokat kap, sírni kezd, és vége a játéknak.

Így a harc nem klasszikus HP-csere, hanem egyfajta erőforrás-menedzsment. Ütni kell – Roy öklei három szinten tölthetők –, közben pedig játékokat, plüssöket és egyéb tárgyakat használsz, hogy Meg lelkiállapotát rendben tartsd. Az elején ez kifejezetten friss és ötletes.

Mivel nincsenek random csaták, minden összecsapás előre megírt, gyakran szándékosan nyomasztó. Az ellenfél túl erősnek tűnik, Meg túl gyorsan sérül, Roy pedig csak kapja az ütéseket. Aztán mindig történik valami: az ellenfél hibázik, elejt valamit, vagy új lehetőség nyílik. Dramaturgiailag ez nagyon ül.

A végére kissé elfárad

Az utolsó egy-két órában viszont bevallom, kezdtem türelmetlen lenni. Az ellenfelek szivacsosak, a csaták elnyúlnak, és bár akad pár egyszerű QTE vagy minijáték (például egy Simon Says-szerű szekvencia), már inkább a történet érdekelt, mint a következő ütésváltás.

Szerencsére a játék tudja, mikor kell máshova terelni a fókuszt. A mellékküldetések nem mechanikákat adnak, hanem jeleneteket. A Tanács tagjainak múltja, vagy azok a pillanatok, amikor Roy hazaviszi Meget a lepukkant barlangjába pihenni. Itt jönnek a legjobb részek.

Az egyik jelenetben Roy egy pakli kártyából teljesen abszurd, Yu-Gi-Oh-szerű szabályrendszert fabrikál, mert sosem játszott egyszerű memóriajátékot. Ezek a pillanatok adják a játék lelkét.

Zárás

A fináléban minden visszatér: a karakterek emlékei, a kapcsolatok, a zene. És amikor megszólal a főtéma a megfelelő pillanatban… nos, ott kaptam egy érzelmi jobbhorgot. Nem ököllel, hanem érzésekkel. És igen, kicsit párás lett a szemem. Bro.

A Meg’s Monster nem hibátlan. A harcok kifáradnak, a gonosz felejthető, és nem minden fordulat meglepő. De ritka az olyan játék, ami ennyire rövid idő alatt ennyire meg tud szeretetni egy csapat furcsa szörnyet.