Aeon Must Die!

Nem rosszindulatból, egyszerűen muszáj neki jeleznie a világnak, hogy ő más. Más kávét kér, más útvonalon megy haza, más véleménye van – és nem csak van, hanem rá is tolja mindenkire. Az Aeon Must Die! pontosan ilyen játék. Hangosan, feltűnően, agresszíven más, csak épp nem abban az értelemben, amitől jobb lenne. Inkább olyan, mint amikor valaki nagyon szeretne emlékezetes lenni, de közben elfelejti, hogy játszani is jó lenne vele.

Nintendo Switch-en, dokkolva játszottam végig, és végig ott motoszkált bennem az érzés: ez a játék görcsösen akar hatni. Csak közben elfelejt flow-ba kerülni.

Történet – sok szöveg, nulla kötődés

A sztori papíron akár érdekes is lehetne: egy Starspawn nevű lény vagyok, akit megszáll egy bukott, gonosz császár, Aeon. Identitás, kontroll, hatalom, belső harc – ezekkel lehetne mit kezdeni. A gond az, hogy a játék nem kezd velük semmit.

Végtelen átvezetők, banális párbeszédek, nulla ritmus. Egy idő után reflexből nyomtam a B gombot, amint felbukkant egy újabb jelenet. Nem jókedvemből, hanem önvédelemből. Ez egy verekedős játék, nem vizuális novella, és minden alkalommal, amikor megállítja a lendületet egy újabb üres monológ, egy kicsit megint elveszít.

Látvány – stílus van, karakter nincs

El kell ismerni: a fekete alapon izzó színek az OLED Switch kijelzőjén kifejezetten jól mutatnak. A kontrasztos, sötét világ állóképen hangulatos, és a menük dizájnja is ízléses.

Csak hát játék közben ez az egész furcsán… ködös. A karakterek szándékosan elmosódottak, mintha egy folyamatosan mozgó concept artot néznék. Ez nem technikai hiba, hanem tudatos döntés – csak épp nem tesz jót az olvashatóságnak. A figurák edgy sziluettek, éles szögek, lángok, kiabálás. Sok a póz, kevés az emberi (vagy akár embertelen) tartalom. Egy megszállásról szóló játékban ez különösen fájó hiány.

Irányítás és teljesítmény – fut, de nem reagál

Technikailag az Aeon Must Die! stabil. Nem esik szét, nem droppol, handheld és docked módban is ugyanazt hozza. Csakhogy az animációk alacsony képkockaszáma miatt minden mozdulat nehézkes.

Olyan érzés, mintha egy streamelt játékot irányítanék: lenyomom a gombot, és a karakter egy leheletnyit később reagál. Ez a fajta „leválasztottság” egy harcközpontú játékban halálos bűn. Nem az ujjaimban van a hiba, egyszerűen nincs meg az az azonnali visszacsatolás, amitől jó érzés ütni, dobni, hárítani.

Harcrendszer – sok ötlet, kevés élvezet

Az egész játék egyetlen sávon zajló bunyózás. Nem Streets of Rage 4, és nem is akar az lenni, de a változatosság hiánya így is hamar kijön. A harcok meglepően hasonlóak, az ellenfelek cserélődnek, az érzés nem.

Van normál és „felfűtött” támadás, az utóbbi tölti a hőmérőt. Ha betelik, erősebb vagyok – de egyetlen ütés megölhet. Van ennek az ellenkezője is, amikor gyengébb vagyok, és szintén egy ütés a halál. Papíron rizikó–jutalom rendszer, gyakorlatban folyamatos mikromenedzsment, ami inkább fárasztó, mint izgalmas.

Parry, dodge, dobás, kombók, unlockolható képességek – minden megvan. Csak egyik sem esik jól. Az ütéseim súlytalanok, a mozgás lomha, és egy idő után azon kaptam magam, hogy nem azért nem variálok, mert nem tudnék, hanem mert nem érzem értelmét.

Zárás – miért kellene ezt élveznem?

Az Aeon Must Die! nem egy katasztrófa. Látszik rajta az ambíció, az ötletelés, az akarat, hogy valami mást csináljon. De a jó játék nem attól jó, hogy más, hanem attól, hogy működik.

Itt az alapélmény törik meg. A harc nem ad örömet, a tempó nem kap el, a rendszer nem hív vissza. Hiába a stílus, hiába a koncepció, ha közben játszani nem esik jól. Egy alaposabb vágással, feszesebb animációval és kevesebb öncélú különcködéssel ebből akár valami igazán emlékezetes is lehetett volna.

Így viszont csak egy hangos, pózoló játék marad, ami nagyon szeretné, ha figyelnék – csak közben nem ad okot rá.