Adore

Egy világ, amit nem a sztori tart össze

Gaterdrik, két sárkány, jó és rossz, nagy összecsapás, bukott isten lelke, kiválasztott követő – pipa. A keret megvan, elindít, és nagyjából ennyi a dolga. Nem mondom, hogy rossz, csak épp annyira „feladatmegoldós”, mint amikor a suliban a beadandó elejére odabiggyesztettél egy bevezetőt, hogy legyen miről beszélni.

A főhős, Lukha, egy Adorer, vagyis olyan figura, aki szörnyeket tud megszelídíteni és idézni. A nagy csavar az, hogy a jó sárkány lelke rátapad, így Lukha hirtelen fontos lesz. Én pedig vállat vontam, és mentem is tovább, mert az Adore nem itt akar elkapni.

A flow ott kezdődik, ahol a játék tényleg él

A játék alapritmusa kifejezetten ismerős, csak épp más irányból: küldetés a térképről, betölt egy kicsi, véletlenszerűen összerakott dungeon, néhány szoba egymás után, szörnyek, cél, majd visszateleport a bázisra. A hangulata olyan, mintha a Diablo kihívás-riftjeit keverték volna egy szörnybefogós RPG-vel – és az első pár óra alatt ez kifejezetten friss.

Az igazi trükk viszont az, hogy nem te harcolsz. Te csak Lukha vagy, a törékeny ember a pálya közepén, aki túl gyorsan meghal, ha ránéznek. A munkát a szörnyeid végzik, akiket valós időben idézel be, gombnyomásra.

Harc: négy gomb, ezer döntés

Négy szörny lehet aktív egyszerre, mindegyik egy-egy gombra kötve. Megnyomod, elhasználsz egy kis állóképességet, a szörny előugrik, elsüti a támadást vagy képességet, majd visszahúzódik. A harc ettől egy folyamatos „kinek most van itt az ideje?” típusú ritmusjátékká válik, csak épp kard helyett harapó, csapkodó, varázsló bestiákkal.

A jó pillanatok akkor jönnek, amikor elkezdesz csapatban gondolkodni:

• előkészítesz egy debuffoló nyitást,
• ráengeded a megfelelő típusú sebzést,
• közben Lukha pozícióját igazítod, mert te magad papírból vagy.

A rendszer ráadásul arra ösztönöz, hogy cserélgesd a szörnyeidet, mert a nem használtak közben töltik a speciál támadást. Ha jól forgatod a paklit, szépen láncolhatod a nagyobb hatásokat. Ez az a pont, ahol az Adore tényleg tud „pörögni”, és megadja azt a jófajta, kontrollálható káoszt, amitől egy akció-RPG él.

A bökkenő csak az, hogy a szörnyek felett nincs teljes kontrollod. Néha rossz célpontot ütnek, néha elhibázzák a támadást, néha pont akkor bénáznak, amikor nem fér bele. Ilyenkor az ember nem azt érzi, hogy hibázott, hanem azt, hogy a játék hibázott helyette. Ez hosszabb távon kikezdi a türelmet.

Befogás: egy kis tánc a kés pengéjén

A szörnyek elkapása nem sima „dobok egy labdát és kész”. Amikor már eléggé legyengítetted a célpontot, jön egy minijáték: Lukha-nak egy mozgó zónában kell maradnia a szörny körül, miközben töltődik a mérce. Csakhogy közben a szörny tovább támad. Ha kitáncolsz a zónából, a töltés megáll vagy visszacsúszik.

Ez a mechanika nekem kifejezetten bejött, mert minden befogásból csinál egy kis párbajt: mennyire mered bevállalni, hogy közel maradsz még pár másodpercig? Sok befogásnál tényleg izzad a tenyerem, és ez ritka ebben az alműfajban.

Szinergiák és „esszenciák” – amikor a csapatépítés viszi a hátán

Az Adore egyik legjobb ötlete az esszenciarendszer. Négy fő szörnytípus van, és a szörnyeid rejtett passzívjai vagy extra támadásai csak akkor aktiválhatók, ha olyan „monster essence”-t kapnak, ami illeszkedik legalább egy másik aktív csapattag típusához. Magyarul: ha egy bestiát fel akarsz húzni egy bizonyos irányba, akkor az egész csapatod összetétele beleszól.

Ez kényszerít a kísérletezésre, és nem a rossz értelemben. Sokszor azon kaptam magam, hogy nem a „legjobb” szörnyet vittem, hanem azt, ami jobban összeállt a többivel. Ráadásul a bestiák kapnak saját fejlődési fákat, skillpontokat, így ugyanabból a fajból is lehet két eltérő szerepű változatod. Ez szépen kompenzálja, hogy a fajtaszám nem óriási: összesen 39 szörnyről beszélünk.

Lukha is fejleszthető rúnákkal és artifactokkal, amiket a futások során szedsz össze. Ezek build-érzetet adnak, és jó látni, hogy nem csak a szörnyek a lényeg, hanem az, hogyan támogatod őket a saját passzívjaiddal. Viszont néhány fejlesztési feltétel már a „munkafüzet” kategória, és nem a jófajta.

A grind akkor üt vissza, amikor már túl jól ismered a folyosókat

Az Adore legnagyobb ellensége nem egy boss, hanem a repetíció. A véletlenszerű generálás hamar elkezdi felfedni a trükkjeit: ugyanazok a szobatípusok, hasonló elrendezések, ismerős útvonalak. Rövid etapokban ez nem gond, sőt, kényelmes. Hosszabb sessionben viszont olyan, mintha ugyanazt a dalt kérné a rádió, csak más sorrendben.

A harc elég jó ahhoz, hogy ne essen szét a loop, de a jutalmak köre sokáig meglepően szűknek érződik. Ilyenkor jön a gondolat: oké, még egy run… de minek? Ez a játék tipikusan az a fajta, amit jobb „néha elővenni”, mint ledarálni egy hétvége alatt.

Látvány és hang: Torchlight-vonal, meleg gitárokkal

A vizuális világ a Torchlight–Diablo iskola: egyszerű, olvasható, természetközeli, picit mesés. A környezetek kellemesek, csak épp a random generálás miatt kevés bennük a kapaszkodó, nincs igazi „emlékezetes hely”. A szörnydizájn korrekt, „átlagos állat, de mágikus” vonalon, csak ne várj Pokémon-szintű ikonokat.

A zene meleg, akusztikus, sok gitárral – és ez tök jó döntés. Nem akar állandóan pörgetni, inkább kísér, nyugtat, teret hagy a harcnak. Néha túl gyakran ismétel, de összességében szerethető irány.

Switch teljesítmény: 60-at ígér, 30-at ad, amikor kedve van

Ami viszont kevésbé szerethető, az a teljesítmény. A felbontás rendben van, kézben és dokkolva is élesnek hat, de az fps gyakran ingadozik. Van, amikor tényleg közel van a 60-hoz, aztán egy kicsit sűrűbb helyzetben simán beesik 30 környékére. Nem teszi játszhatatlanná, és a harc tempója sem omlik össze tőle teljesen, de ha valaki kifejezetten stabil 60-ra vágyik, annak ez folyamatos tüske lesz a talpban.

Zárás

Az Adore nekem egy kellemes meglepetés volt – nem azért, mert hibátlan, hanem mert van benne gondolat. A valós idejű idézős harc, a szinergiák, a befogás feszültsége mind olyan elemek, amik valódi identitást adnak neki a „Pokémon, csak másképp” mezőnyben.

Csak hát a Switch verzió nem a legsimább, és a grind is hamar leleplezi magát. Én úgy szerettem meg, ahogy a délutáni sorozatismétlést: nem azért, mert minden rész csúcspont, hanem mert jólesik visszanézni egy kicsit, aztán letenni.