Little Nightmares: Complete Edition

Az első benyomás: hideg, nyirkos, ígéretes

A Little Nightmares első percei pontosan tudják, mit csinálnak. A látvány sötét, nyugtalanító, az egész olyan, mintha a Limbo és az Inside találkozott volna egy elhagyott hajó gyomrában. Sixet irányítjuk, egy kislányt, aki a Maw nevű hatalmas, nyöszörgő monstrumhajó mélyéről próbál megszökni. Nincs magyarázkodás, nincs szájbarágás – csak árnyak, fémcsikorgás és az az érzés, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

Ez az a fajta kezdés, amikor hátradőlsz, és azt mondod: oké, ez most el fog vinni valahová.

Six nem az, akinek hinnéd

Ahogy haladsz előre, a játék elkezdi lebontani a klasszikus „védtelen gyerek” képet. Six nem ártatlan, nem passzív áldozat, és időnként kifejezetten kellemetlen dolgokat csinál. Az éhsége nem csak narratív eszköz, hanem karakterformáló erő, és vannak pillanatok, amikor azon kapod magad, hogy nem is igazán drukkolasz neki.

Ez narratív szempontból érdekes húzás, de játékmenetileg van egy ára: csökken a feszültség. Ha nem kötődsz igazán a főhőshöz, akkor a halál sem üt akkorát. Ha elkapják, összezúzzák vagy megsütik – hát jó, újratöltöd a checkpointot. És ez a játék sajnos túl gyakran él ezzel.

A valódi főellenség: a betöltőképernyő

A Little Nightmares Switchen a legnagyobb ellensége nem a hosszú karú szörny, nem a csapda, nem a sötétség. Hanem az a végtelennek tűnő szünet két próbálkozás között. Meghalsz, tanulsz belőle, oké. De aztán vársz. És vársz. És mire visszakerülsz, már nem a félelem dolgozik benned, hanem az ingerültség.

Ez különösen azért fájó, mert a halál nem mindig a te hibád. Az irányítás időnként szivacsos, a környezet nem mindig egyértelmű, az ütközésérzékelés hajlamos furán viselkedni. Six néha falakhoz tapad, máskor megbotlik ott, ahol nem kéne. Ezek önmagukban apróságok lennének, de hosszú töltési idők társaságában gyorsan türelmetlenséggé érnek össze.

A félelem elkopik, a hangulat marad

A checkpointok egyébként viszonylag sűrűek, nincs nagy büntetés. Viszont pont ez az ismételgetés veszi el az erejét azoknak a jeleneteknek, amiknek rettegést kellene kiváltaniuk. Ha ötödször futsz neki ugyanannak a szekvenciának, a Maw lakói már nem rémisztőek – csak akadályok.

És ez hatalmas kár, mert a világépítés közben egészen kiváló.

Történetmesélés szavak nélkül – és amikor betalál

A Little Nightmares akkor működik a legjobban, amikor nem magyaráz, hanem mutat. A környezetek, a szereplők mozgása, az apró részletek mind-mind árulkodnak. A DLC – ami a Switch Complete Edition része – különösen sokat hozzátesz ehhez. Egy másik gyereket irányítva új nézőpontból látjuk ugyanazt a borzalmas helyet, és a mozaikdarabok szépen összeállnak.

A Nome-ok például. Az apró lények, akik rettegve menekülnek Six elől. Ha figyelsz, ha észreveszed az árnyékaikat, egyszer csak leesik, miért félnek. Ez a pillanat a játék egyik legerősebb narratív ütése, és tényleg libabőrös.

Látvány és hang: itt nincs vita

Dokkolva a játék kifejezetten gyönyörű. A sötétség nem maszkol, hanem hangulatot teremt, az árnyékok élnek, a Maw mintha egy biomechanikus lény lenne, ami nyög, sóhajt, recseg. A hangdizájn kiváló, néha konkrétan olyan érzésed van, mintha a hajó maga szenvedne.

Kézben játszva viszont óvatosnak kell lenni. Egy ennyire sötét játék nem barátja a tükröződéseknek, és ha nincs ideális környezeted, a saját arcod többet fogsz nézni, mint Sixet. A kép ilyenkor picit mosottabb, de nem ez a legnagyobb gond – inkább az, hogy elveszik az atmoszféra egy része.

DLC és játékidő: korrekt, de nem bőséges

Az alapjáték nagyjából négy óra, ha nem akadsz fenn túl sokszor. A DLC további három órát dob hozzá, ami már egy tisztességes csomag, főleg, hogy az egyik legjobb szörny is itt jelenik meg – egy vízi rémség, ami erősen emlékeztet az Inside legnyugtalanítóbb pillanataira.

És itt jön az óhatatlan gondolat: ez jó, de láttam már jobbat. A párhuzam Playdead játékaival folyamatos, és sajnos a Little Nightmares szinte mindig alulmarad, amikor az irányításról és a tempóról van szó.

Zárás

A Little Nightmares egy furcsa élmény. Egyszerre lenyűgöző és frusztráló. Hangulatban, látványban és hangban kifejezetten erős, a története – főleg a DLC-vel együtt – emlékezetes és nyugtalanító. De az irányítás bizonytalansága és a hosszú betöltések megtörik azt az élményt, amit ez a világ igazán megérdemelne.

Én végigjátszottam, nem bántam meg, de többször is azon kaptam magam, hogy nem a Maw borzalmaitól, hanem a következő töltéstől félek. Ha ezt képes vagy félretenni, kapsz egy igazán beteg hangulatú puzzle-platformert. Ha nem, akkor ez a rémálom inkább bosszantó lesz, mint emlékezetes.