Alex Kidd In Miracle World DX

Fontos, formáló klasszikus, igen. Bájos, egyedi világ, igen. De mechanikailag? Tele van igazságtalan csapdákkal, szerencsealapú döntésekkel, kihagyható kulcstárgyakkal és olyan lokalizációs bakikkal, amik konkrétan megfejthetetlenné tesznek egyes feladványokat.

Papíron ez tökéletes alapanyag egy remake-hez. Megtartani azt, ami működik (pályák hangulata, vizualitás, zene, bolt- és inventory-rendszer), és kijavítani azt, ami már 1986-ban is gyanús volt. Adja magát.

Ehhez képest az Alex Kidd in Miracle World DX valami egészen furcsa dolgot csinál: ráerősít az eredeti legidegesítőbb elemeire, miközben szinte semmit nem tesz azért, hogy a játék barátságosabb vagy korszerűbb legyen. Az eredmény pedig… nos, senkinek sem igazán jó.

Ami jól sikerült: a külcsín

Kezdjük a pozitívummal, mert van. A játék gyönyörű. A pixel art friss, élénk, szerethető, Radaxian világa végre tényleg életre kel. A pályák azonnal felismerhetők, de modern köntöst kaptak. Tudom, hogy a puristák felhördülnek majd, de a sprite-okban van karakter – még ha nem is pontosan az a karakter, amit anno megszoktunk.

A térkép és a karakterportrék viszont már kevésbé erősek. Nem rosszak, csak… jellegtelenek. Fura kontrasztban állnak a pályák részletességével.

A zene megúszta a modernizálást, részben. Az eredeti dallamok új hangszerelést kaptak, néhány új trackkel kiegészítve, és szerencsére bármikor átválthatunk Classic Mode-ba (ZR gomb), ahol 8-bites hangzás és látvány vár. Ez egy szép gesztus, kár, hogy itt kezdődnek az igazi gondok.

„Classic Mode”, ami nem az

A gond az, hogy ez a Classic Mode nem az eredeti játék. Úgy néz ki, mint az, de nem úgy érződik. Alex mozgása furcsa, a hanghatások sokszor teljesen idegenek, az egésznek van egy „majdnem jó” jellege, ami állandóan kizökkent.

Ez különösen fájó annak fényében, hogy az M2-féle Sega Ages verzió ott van ugyanazon a konzolon, és tökéletesen hozza az eredeti élményt. Egyszerűen érthetetlen, miért nem azt vették alapul.

A problémák, amik maradtak – és amik jöttek

A remake legnagyobb bűne, hogy nem mert hozzányúlni az eredeti hibákhoz. Vagy ha igen, akkor rossz irányba.

Ott van például a hírhedt kő–papír–olló boss rendszer. Ez itt is maradt. Igen, tudom, ez „klasszikus”. Igen, meg lehet tanulni a sorrendet. Igen, van Telepathy Ball. De ez akkor is egy szerencsejáték, ahol két rossz döntés = halál. És amikor újra és újra Game Overt kapok, a játék kedvesen felajánlja, hogy kapcsoljam be a végtelen életeket. Ami őszintén? Egy beismerés. Egy sebtapasz egy tervezési hibán.

És nem csak ez. Több bossfightot is átalakítottak, jellemzően rosszabbá. A bika például az eredetiben egy egyszerű, feszes reflexpróba volt: üss, visszalököd, gyorsul, feszültség nő. Itt meg egy sablonos „ugorj át, csapódjon falnak, üsd” harc lett belőle. Miért? Komolyan. Miért?

Ugyanez a helyzet más főellenfeleknél is: a feszültség eltűnt, a ritmus szétesett, és semmi nem jött helyette.

Új pályák, vegyes eredménnyel

Kerültek be új szakaszok is, de ezek inkább csak széthúzzák a játékot. Két egymás utáni, szinte azonos vulkánpálya például teljesen értelmetlen. Van egy későbbi, Janken kastélya előtti rész, ami viszont kifejezetten jó – szóval itt is felemás a kép.

A feloldható módok (Boss Rush, Classic) sem adnak sok pluszt. A Boss Rushban is ott van a kő–papír–olló, ami… hát, kösz.

Zárás

Az Alex Kidd in Miracle World DX számomra egyértelmű csalódás. Nem elég bátor ahhoz, hogy valódi remake legyen, és nem elég hű ahhoz, hogy autentikus újrakiadásként működjön. Az újítások többsége ront az élményen, a régi hibák érintetlenül maradtak, a „klasszikus” mód pedig nem klasszikus.

Nem rossz játék. De nem ajánlanám sem új játékosoknak, sem az eredeti rajongóinak. Ha nosztalgiázni akarsz, ott a Sega Ages verzió. Ha modern Alex Kiddit szeretnél… nos, sajnos ez nem az.

Ha ez lett volna Alex nagy visszatérése, akkor csendben visszacsukódott mögötte az ajtó.