Legendary Eleven

A Legendary Eleven néha olyan, mintha tényleg visszakerültem volna egy ’86-os meccsközvetítés elé, csak aztán a labda kigurul, visszagurul, senki nem ér hozzá, az óra meg ketyeg tovább, mintha ez így rendben lenne.

Két félidő, és egyik sem az igazi

A Legendary Eleven alapötlete papíron kifejezetten szerethető: arcade foci, ’80-as évek hangulattal, retro szerkókkal, dauerolt frizurákkal, és egy olyan vizuális szűrővel, ami úgy tesz, mintha a nappaliban egy zizegős CRT tévé előtt szoronganánk, mint anno a nagy tornáknál. Az első pár meccsen ez még működik is. Van benne egy kis „na, ezt értem, ezt érzem” pillanat, amikor a pálya kicsit sárgás-barnás, a karakterek nyakiglábak, és az egésznek van egy képeslap-íze.

Csakhogy ez a fajta szépia-máz egy idő után inkább fárasztó. Olyan, mintha valaki egy réteg vazelint kent volna a képernyőre: az elején hangulatos, később viszont már csak hunyorgok, és azt kérdezem magamtól, hogy ezt tényleg így gondolták-e hosszabb távra. Nosztalgia ide vagy oda, én nem szeretnék egy teljes tornát úgy lejátszani, hogy közben a szemem folyamatosan próbálja kitalálni, hol van a labda.

Amikor eltalálja a ritmust, tényleg tud szórakoztató lenni

Az arcade irány egyébként nem rossz választás, főleg Switch-en, ahol néha pont az kell, hogy két meccs között ne kelljen doktori disszertációt írni a formációkról. Itt gyorsan meccsbe lehet ugrani, és vannak kifejezetten jó ötletek.

A kedvencem az, hogy van egy dedikált cselező gomb. Ez önmagában olyan apróság, amitől az egész játék kézzel foghatóbb lesz: közelebb érsz a kapuhoz, és nem csak futsz előre, hanem tényleg játszol a védővel. Le tudod venni róla a tekintetet, be tudsz húzni egy cselt, be tudsz adni egy kötényt. Ezek azok a pillanatok, amikor a Legendary Eleven felvillan, és elhiszem, hogy ebből lehetne egy kellemes, könnyed fociélmény.

Aztán ott vannak a „szuper” lövések: a labda feldobálása, majd egy látványos ollózás a hálóba. Amikor ez összejön, az tényleg a klasszikus „na ez igen” érzés. Az a fajta gól, amit régen visszatekertünk volna a videón, most meg ösztönből nyomnám a replayt.

Csak hát… a replayek gyakran úgy néznek ki, mintha egy rosszul sikerült animációs próbát néznék. Fejek bólogatnak értelmezhetetlenül, lábak nyúlnak, mint egy gumiból készült akrobatáé, és közben a kameraállások is elég fantáziátlanok. Sok visszajátszás pedig egyszerűen unalmas, mert nincs meg az a filmes „mutasd meg a lényeget” érzék, amitől egy gól visszanézése élmény.

Irányítás: egyszerű, csak ne hagyd, hogy magától derüljön ki

Az irányítás alapvetően könnyen tanulható, de van egy fontos bökkenő: ha nem kapcsolod be a tippeket, a játék nagyjából vállat von és azt mondja: „hát, oldd meg”. Ennek eredménye az, hogy az ember az első meccseken inkább vaktában rúgja előre a labdát, mint egy falunapi rangadón, ahol a taktika annyi, hogy „rúgd el, fiam”.

Ha viszont a tippek aktívak, akkor elkezd összeállni a kép: rövid passz, átadás, indítás, és van egy hosszú passz is, ami ráadásul lövésként is funkcionál. Ez nekem mindig gyanús megoldás, mert két külön szándékot próbál egy gombra ráerőltetni. Nyomod, tartod, „wazz”-olod előre – oké, de közben nem érzem azt a finom kontrollt, amitől egy gyors arcade játék is tud pontos lenni.

A vállgombokkal jön a sprint és a trükk-/különlövések, utóbbiak töltődnek, ha jól passzolsz és cselezel. Ez jó ritmus, mert arra ösztönöz, hogy ne csak rohanjak, hanem próbáljak „szépen” játszani. Viszont a trükkök köre elég szűkös, és hamar úgy érzem, hogy ugyanazokat a mozdulatokat ismétlem.

Az egyensúly problémája: szép lövés, csúnya érzés

A nagy, erős lövések látványosak, ez tény. De amikor a rossz végén állok egy ilyen támadásnak, az gyakran inkább demoralizáló, mint izgalmas. Nem igazán érzem, hogy lenne egy rendes, megbízható védekező ellenjáték, ami kiegyensúlyozná ezt. Az arcade foci lehet vad, lehet „wackiness”, de jó, ha közben fair is. Itt sokszor inkább az a benyomásom, hogy a meccs lendülete nem a döntéseimen múlik, hanem azon, mikor süti el valaki a nagyot.

A pontrúgások viszont kifejezetten kellemesek. Szögletnél és szabadrúgásnál jön az időzítős kör: ahogy szűkül, el kell találni a pillanatot, és akkor a labda szép ívben megy. Büntetőnél ugyanez: ha korán engeded el, mehet a kapufára vagy a lelátóra, ha jól időzítesz, van sikerélmény. Ez az a klasszikus, egyszerű minijátékos megoldás, ami arcade környezetben nagyon is működik.

Matricaalbum a pályán: a legjobb extra

A Legendary Eleven ott próbál egyedibb lenni, ahol nem feltétlen várnád: a matricás rendszerrel. Meccs előtt különböző „sticker” bónuszokat választasz négy kategóriában, amik a csapat statjait vagy bizonyos helyzeteket tuningolnak. Pontosabb pontrúgás, erősebb védelem, hosszabb becsúszás, finomhangolt lövések – apró módosítók, amik adnak egy kis előkészületi játékot.

És ami fontosabb: hangulatban telitalálat. Nekem erről azonnal beugrottak a világbajnokságos matricás albumok, a „van, nincs, cserélem” korszak, amikor az udvaron komolyabb gazdasági döntések születtek egy-egy fényes matrica körül, mint felnőttként a bankszámlámon. Az, hogy ezeket kupagyőzelmekkel oldod fel, ráadásul ad egy minimális célt a tornáknak is.

Kár, hogy a játék többi része ezt nem tudja hasonló következetességgel megtámogatni.

És akkor jönnek a bugok, és lefújják a meccset

A Legendary Eleven legnagyobb baja nem az, hogy egyszerű vagy hogy arcade. Hanem az, hogy tele van olyan hibákkal, amik kizökkentenek. A legrosszabb, amikor a labda kimegy, aztán valamiért visszagurul a pályára, mindenki rohangál körülötte, de senki nem ér hozzá, a meccsórával együtt meg te nézed, ahogy az idő elszivárog. Ilyenkor nincs „haha, de vicces”, csak egy kényszer reset, és egy sóhaj, amit nem a védőm fújt.

Egy focijátéknál a folytonosság az egyik legfontosabb dolog. Ha a meccs ritmusát a játék saját hibái törik meg, az olyan, mintha a bíró minden öt percben elvenné a labdát, mert „most valami nem stimmel”.

Zárás

A Legendary Elevenben van néhány szerethető, őszinte arcade pillanat: a cselek, a látványos lövések, a jól időzített pontrúgások és a matricaalbum-hangulatú bónuszrendszer. De a technikai hibák, a kevés mélység és az egyensúlytalanságok miatt az egész inkább egy szottyos 0-0, mint egy emlékezetes 5-4.

Ha Switch-en kétségbeesetten keresel focit, csábító lehet, mert tényleg nincs túl nagy tömeg a pályán. Csak készülj fel rá, hogy ez inkább „két félidő”, és mindkettőben van valami, ami miatt a végén mégis hiányérzeted marad.