Drawn To Life: Two Realms

A Two Realms viszont mintha nem emlékezne erre.

Rajzolás – ami elvileg a lényeg lenne

Kezdjük a legfájóbbal: a rajzolás gyakorlatilag eltűnt. Nem rajzolok fegyvert, nem rajzolok platformot. Csak a Hőst. Azt is joystickkel, érintőkijelző nélkül, ami Switchen konkrétan önsorsrontás. Aprólékos, kényelmetlen, pontatlan. Vannak matricák, de ezek nagy része zárolt, vagy vásárláshoz kötött, mintha a játék arra számítana, hogy folyamatosan újratervezem a karakterem. Csakhogy ez nem élvezetes, hanem macera.

Ez az a pont, ahol először érzem: a játék nem érti a saját címét.

Történet – van, de minek?

A sztori folytatja a régi, híresen nyomasztó csavart. Mike visszatér, ott van a testvére, Heather, meg a Raposa-figurák, és valami ködös Árnyat kell legyőzni. A Hős – akit én rajzoltam – többnyire csak álldogál, miközben mások beszélgetnek, majd rám néznek, hogy „na, menj, oldd meg”.

És én megyek. Puzzle-platform pályákba.

Mindig ugyanazért. Mindig ugyanúgy. A történet nem halad, csak lépeget. Mellékesnek érződik, súlytalan, mintha maga a játék sem hinné el igazán.

Pályák – frusztráció, rendszerszinten

A játékmenet gerincét rövid, de kegyetlenül szigorú puzzle-platform szekciók adják. Többféle van:

• simán eljutni a célig
• minden ellenfelet legyőzni, majd célba érni
• ellenfeleket kézzel elhelyezni, Mario Maker-stílusban
• escort küldetések, ahol egy ön- és közveszélyes NPC sétál előre

Az utóbbi kettő… őszintén? Kész idegösszeomlás. Nulla magyarázat, rejtett mechanikák, amikre csak véletlenül jövök rá. Buborékon lovagló polip, platformként működő ellenfél – semmi nem egyértelmű. És ha elrontok egy ugrást? Vissza a pálya elejére.

A mozgás lassú, az ugrás lebegős, pontatlan. Az ellenfelek néha csak bizonyos szögből ártalmatlanok, máskor instant halál – logika nélkül. Amikor a későbbi pályák hatalmasra nőnek, az újrajátszásuk már nem kihívás, hanem Sisyphoszi büntetés.

Ami működik – a látvány

És ez az egész azért különösen fájó, mert a játék gyönyörű. Pixel art hátterek, karakteranimációk, színek – simán el tudnám képzelni ezt egy békés kis farming játékban, ahol répát termelek és kávézót vezetek. Amikor ideges vagyok, a látvány az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy kilépjek.

Ez viszont kevés.

Tempó és élmény – miért nem lehet futni?

A Hős olyan lassan mozog, mintha direkt húzná az időt. Vannak lebegő gyümölcsök, amik pár másodperc sprintet adnak, de ez csak még jobban rámutat a problémára: miért nem futhatok alapból? Az egész világ felfedezése vontatott, érdektelen, és semmi nem ösztönöz arra, hogy elkalandozzak.

Zárás

A Drawn To Life: Two Realms egy szép játék, de nem jó játék. Félreérti, miért volt különleges a sorozat, kidobja a rajzolás nagy részét, és helyette frusztráló, pontatlan puzzle-platform szinteket kínál. A sztori erőtlen, a tempó lassú, a játékmenet következetlen.

8,99 fontért talán megér egy próbát, ha nosztalgiából visszanéznél. De ha most találkozol vele először? Nyugodtan hagyd ki.