A Hat In Time

Hazatért egy elkóborolt barát

Fura kimondani, de a 3D platformereknek tényleg lett egy kis reneszánsza: mintha valaki újra elővette volna a színes kockát a padlásról, leporolta, és azt mondta volna: „na, akkor megint ugrálunk”. Jöttek próbálkozások, visszatértek klasszikusok, Crash, Spyro, meg persze a nagy öreg moustached plumber, aki miatt a műfaj eleve megszületett. A Hat in Time meg… olyan, mintha egy késve érkező osztálytárs végre beesne a terembe, leülne, és az első feleletnél kiderülne, hogy ő amúgy nagyon is figyelt.

Ráadásul ez a játék valahogy mindig Nintendo-közelinek érződött, még ha előbb PC-n landolt is, aztán jött a többi konzol. Switch-en viszont tényleg „otthon van”: kézben játszva ugyanazt a gyermeki, mégis mérnöki pontosságú ugrálós élményt adja, amit annak idején a Mario 64-nél imádtunk. Csak itt Hat Kid a főhős, aki békésen utazgat az űrben, míg egy bolygó maffiája ki nem rabolja, és szétszórja a hajtóanyagként működő „time piece”-okat. Innentől nincs mese: össze kell szedni mindet, különben nincs hazamenetel.

A sztori nem akar nagy drámát. Inkább egy kedves keret, ami elég ahhoz, hogy legyen miért továbbmenni, de sose akarja elvenni a reflektorfényt attól, amiért itt vagyunk: az ugrálástól.

Az irányítás azonnal ismerős – ez a legnagyobb bók

Az első pár percben már úgy mozogtam, mintha egy régi kazettát tettem volna vissza: dupla ugrás, falugrás, az a fajta „háromdimenziós térben gondolkodás”, amit a Mario 64 óta belénk égettek. A Hat in Time erősen ebből a receptkönyvből dolgozik, és ezt nem bántásnak mondom, hanem dicséretnek: pontosan érzi, miért működtek ezek a mozdulatok.

A támadás is kellemesen fura: Hat Kid egy esernyővel csapkod. Ez elsőre csak aranyosnak hangzik, de játék közben van benne egy kis Parasol Stars-os „miért is ne?” energia. Nem egy harc-játék, de jó érzés, hogy nem csak kerülgeted az ellenfeleket, hanem rácsapsz, ha útban vannak.

A sapkák: nem gimmick, hanem ritmusváltó

A címben szereplő sapka nem csak dísz. Pontosabban: sapkák vannak, és mindegyik más képességet ad. Az alap például megmutatja, merre van az aktuális cél, ami egy 3D platformerben konkrétan életmentő, ha nem akarsz minden sarkon tanácstalanul körözni. A Sprint Hat egy gombnyomásos gyorsítást ad, a Brewing Hat meg üstöknél „főzős” dolgokat enged – és itt jön be a játék igazi trükkje: ezek nem egyszer használatos ötletek, hanem folyamatosan cserélgethető eszközök.

Bal vállgomb, és váltasz. Sokszor fogsz váltani. Nem csak azért, mert kell, hanem mert jó. A sapkák miatt a pályák nem egyetlen megoldásról szólnak, hanem arról, hogy mikor melyik képességgel mész neki ugyanannak a helyzetnek. És közben még egy csomó kozmetikai cucc is nyílik, ami finoman jelzi: itt van tartalom, de nem fogják az arcodba nyomni.

Hub, ajtók, fejezetek – a klasszikus struktúra, ami még mindig működik

A felépítés ismerős: van egy központi hub, onnan nyílnak az ajtók, és fokozatosan jutsz új világokba, itt „Chapters”-nek hívják őket. A világokon belül pedig „Acts” vannak, vagyis különálló küldetések – pont úgy, ahogy a Mario 64-nél a csillagok vadászata.

A legjobb rész, hogy a játék nem kényszerít arra, hogy mindent sorban csinálj. Elég time piece kell az új fejezethez, és ha egy Act épp felidegesít, akkor simán továbblépsz, majd később visszajössz. Ez az a fajta szabadság, amitől nem fulladsz bele egyetlen világba. Persze később nő a követelmény, és vissza fog kérni a rendszer – de addigra már van rutinod, és a játék ismer téged: tudja, hogy platformerben a düh és a „még egyszer” ugyanannak az érmének a két oldala.

A világok viszik a hátukon az egészet

A Hat in Time igazi erőssége nem is a sapkarendszer, hanem a pályák ötletgazdagsága. Az első Mafia Town egy bájos tengerparti városka, aztán hirtelen átdob egy filmes díszletvilágba, később meg kapsz egy Halloween-szerű, kísérteties erdőt. És ami a legjobb: semmi nem válik kiszámíthatóvá.

Még egy világon belül is képes teljes hangulatot váltani egyik Actről a másikra. A filmstúdiós rész például egyszer csak átkapcsol egy 1930-as éveket idéző „ki a gyilkos?” nyomozásba, Agatha Christie-s beütéssel, mintha a Murder on the Orient Express-et valaki összekeverte volna egy rajzfilmes platformerrel. A „cuki” Halloween-hangulat pedig képes hirtelen túlélő-horror jellegű bújócskává változni. Ilyenkor érzed, hogy a fejlesztők nem csak pályákat gyártottak, hanem poénokat, ötleteket, ritmusokat.

És ami külön dicséretes: nem esnek bele a kötelező „jég-láva-víz alatti” háromszögbe. Persze vannak ismerős elemek, de a játék folyamatosan próbál meglepni. Kevés a világ, de egyik sem érződik „kitöltőnek”.

Kamera: a 3D platformerek örök átka

Most jön az a rész, ahol minden ilyen játéknál feljebb húzom a szemöldököm: a kamera. A Mario 64 valahogy megoldotta. Azóta meg mintha mindenki próbálná, de senki nem érné utol. A Hat in Time jobb, mint sok kortársa, de így is képes rossz helyre állni pont akkor, amikor nem kéne.

Nem tragédia, nem teszi tönkre az élményt, de intenzívebb szakaszoknál előfordul, hogy harcolsz a nézettel is, nem csak az ugrásokkal. És platformerben, ahol a pontosság a fél élet, ez mindig kellemetlen.

Switch-port: amikor a báj mellé döccenés is jár

A nagyobb gond a teljesítmény. A cél egy óvatos 30 fps, és ezt a játék nem mindig hozza stabilan. Nem az a helyzet, hogy állandóan „játszhatatlan”, inkább az, hogy rángat, judderel, és emiatt rosszabbnak látszik, mint amennyire a nyers számok indokolnák. Ahogy bonyolódnak a pályák, jönnek a valódi fps-esések is, és a 3D platformer műfaj kifejezetten nem szereti az ilyesmit: a kamera folyamatosan mozog, te pedig precíz ugrásokat időzítesz.

Ráadásul néha előfordulnak konkrét megakadások, rövid „megáll a világ” pillanatok, akár majdnem egy másodpercig. Az a fajta, amikor ösztönből ránézel: „most lefagyott?” – aztán megy tovább. Nem gyakori, de amikor jön, akkor csúnyán belerúg a ritmusba, főleg ha épp valami intenzív esemény történik.

A képet is megtépi, hogy mintha alig lenne élsimítás: a recés élek még a hordozható kijelzőn is feltűnnek. És ez azért bosszantó, mert közben még így sem stabil a framerate. Ha már kompromisszum, akkor legalább legyen értelme – itt viszont néha megkapod a rosszabb látványt és a döcögést is. Állítólag javítják patchekkel, és tényleg érződik, hogy ez inkább technikai „még csiszoljuk” jellegű gond, nem rossz alap.

PC-s modok: a Switch nem játszik ebben a ligában

Van még egy dolog, ami platformválasztásnál számít: a PC-s verzió körül hatalmas közösségi tartalom nőtt ki, új pályák, skinek, sapkák, fegyverek, minden. Switch-en ebből semmi nincs. Ez önmagában nem tragédia – a konzolportoknál ez általában így van –, csak itt különösen fájhat, mert a PC-s oldal tényleg él és virágzik.

Ha van egy erős géped, és te az a típus vagy, aki szeret a közösségi cuccokkal bíbelődni, akkor ezt érdemes észben tartani. Ha viszont csak játszani akarsz, és a kanapén/ágyban szereted a platformereket, a Switch még mindig nagyon vonzó otthon neki.

Zárás

A Hat in Time Switchen úgy hatott rám, mint egy régi, jókedvű haver, aki kicsit megkopott cipőben érkezik, de amikor elkezd mesélni, elfelejted, hogy nyikorgott a talpa. A pályák ötletgazdagok, a mozgás feszes, a sapkák jó ritmust adnak, és az egész játékban van egy olyan játékosság, ami ritka kincs a modern, mindent túlkomplikáló világban.

A kamera és a teljesítmény tud bosszantani, néha csúnyán is, de a lényeg nem sérül: ez egy színtiszta, mosolyt csiholó 3D platformer, ami simán megáll a Mario-házban is – még akkor is, ha néha a lépcsőn megbotlik.