A vígjáték a videojátékokban mindig gyanús terep volt számomra. A tempót én diktálom, a poént viszont valaki más – ebből ritkán születik jó összhang. Ha nevetni akarok, filmet nézek; ha játszani, akkor játszani. Az a kevés kivétel (*Undertale*, nagy nehezen) inkább dialógusban erős, nem interakcióban. Az **UnMetal** pedig deklaráltan *komédia*. Paródia. Nem a *Parodius* fajtából, hanem abból, ami mindenre kikacsint, mindenhez van egy félmosolya, és nagyon szeretné, ha te is benne lennél a poénban.

A *Beast Breaker* egy olyan játék, ami első ránézésre teljesen egyszerűnek tűnik, de a mélyére nézve rájössz, hogy ez nem csak egy „pattogós egér” szórakozás.

A Steel Assault nem csinál nagy ügyet abból, hogy mi is akar lenni. Van egy kemény fickó, van egy rakás még keményebb ellenfél, és van egy elektromos ostor, amivel mindent és mindenkit szét kell csapni. Ennyi. Nincs világmegmentő dráma, nincs bonyolult rendszer, nincs időhúzás. Belépsz, kapsz egy pofont, kapsz még egyet, aztán egyszer csak vége van. És furcsa módon pont ettől működik ennyire jól.

Mi történik, ha egy macskát megpróbálsz egy harci arénába dobni? Hát, a *Fisti-Fluffs* próbál választ adni erre a kérdésre, de sajnos inkább annyi válasz születik, hogy valami hiányzik a játékból, és a végén inkább csak a kártékony kényszeredet fedezed fel, mint a szórakozást. Igaz, hogy a macskák örök slágerek a játékvilágban, de néha jobb, ha nem próbálunk mindent megtenni a "cukiságuk" nevében.