Steel Assault

Ez egy kegyetlen játék. Nem „kicsit nehéz”, nem „retrósan szigorú”, hanem tényleg, őszintén, vállaltan brutális. És közben végig azt érzem, hogy pontosan tudja, mit csinál, és mikor kell kiszállnia.

Castlevania-érzet, modern kézzel

Játékmenetben a Steel Assault egyfajta alternatív univerzumból származó Castlevania. Nem a lomha, kimért verzió, hanem egy sokkal folyékonyabb, gyorsabb, de ugyanilyen könyörtelen változat. A főhős, Taro Takahashi elektromos ostora a játék lelke. Nyolc irányba csaphatom, és minden suhintásnak van súlya. Van egy apró, szándékos késleltetés az ütéseknél, ami elsőre furcsa, aztán rájössz: ettől lesz ritmusa az egésznek.

Amikor elkapom a flow-t, és egymás után darálom le az ellenfeleket, az ostor pattog, az animációk ülnek, és hirtelen nagyon kompetensnek érzem magam. Aztán persze egy fél másodperccel később meghalok, mert rosszul léptem.

Mozgás: kevés, de pont elég

Taro nem egy akrobata. Van egy rövid dupla ugrása, egy villanásnyi csúszása, ami pár értékes i-frame-et ad, és ennyi. Ezek önmagukban nem mentenek meg, de pont elég mozgásteret adnak ahhoz, hogy néha korrigáljam a hibáimat. És ez fontos különbség: a játék nem enged sokat hibázni, de nem is teljesen kegyetlen.

A nagy dobás viszont a zipline. Ez az a mechanika, ami tényleg megkülönbözteti a Steel Assaultot a hasonló retró akcióplatformerektől. Nyolc irányba kilőhető, de csak akkor működik, ha mindkét vége kapaszkodni tud valamibe. Ez elsőre apróságnak tűnik, de elképesztően sok kreatív helyzetet szül.

Estem már gödörbe úgy, hogy az utolsó pillanatban kilőtt zipline mentett meg. Használtam függőleges zsinórokat magasságnyerésre, levegőben lavírozásra, sőt vannak szekciók, ahol több zipline-t kell egymás után láncolni, miközben minden lő és robban körülöttem. Ez a rendszer nem csak jópofa – ez a játék egyik identitása.

Ez nem mindenkinek szól

Nem kerülöm meg: a Steel Assault nagyon nehéz. Gyakorlatilag nincs üresjárat. Szinte minden másodpercben történik valami, ami meg akar ölni, és gyakran egyszerre több dolog. Lövedékek, közelharci támadások, platformcsapdák – és mindezt úgy kell kezelni, hogy közben precízen ugrálok.

A pályák rövidek, két-három percesek, de simán belemegy húsz-harminc próbálkozás egy-egy checkpointig. Ez az a játék, ami nem kér bocsánatot azért, hogy csak a nagyon türelmes, nagyon fókuszált játékosoknak nyílik meg igazán.

Rövid, mint egy villámcsapás

Ami sokakat meg fog lepni: én 58 perc alatt végeztem a teljes játékkal. Ennyi. Nincs elírás. És tudod mit? Ez így van rendben. A Steel Assault intenzíven ég, aztán kialszik. Ha kétszer ilyen hosszú lenne, valószínűleg már fárasztóvá válna.

Van ugyan 1CC mód azoknak, akik egy életből akarják lenyomni az egészet, de ez inkább kihívás, mint valódi plusz tartalom. A játék nem akar örökké itt tartani. Elmondja, amit akar, majd félreáll.

Látvány és hang – retró, de él

A prezentáció egyszerűen gyönyörű. A CRT filter meggyőző, a 16-bites stílus nem csak utánzás, hanem szeretettel összerakott világ. Minden képkockán történik valami, minden tele van élettel, robbanással, mozgással.

A zene pedig… na, az betalál. Chiptune és metal olyan energiával keverve, ami tökéletesen passzol a játék tempójához. Ez az a soundtrack, amitől még a kudarcok is jobban esnek.

Zárás

A Steel Assault olyan, mint egy tökéletesen elkészített falat. Nem lakatsz jól tőle, de sokáig emlékszel az ízére. Rövid, brutális, stílusos és könyörtelen. Nem ad sok mindent, de amit ad, azt elképesztően pontosan.

Ha szereted a régi arcade akciójátékokat, nem riadsz vissza a nehézségtől, és értékeled, ha egy játék tudja, mikor kell befejezni, akkor ezt kár lenne kihagyni.