UnMetal

Én benne voltam. Nevetni viszont nem nevettem.

Alapötlet – Metal Gear, csak szétesve

Az UnMetal egy szeretetteljes fricska a játékokra általában, és különösen a korai Metal Gear-érára. Felülnézetes, lopakodós akció, legalábbis papíron. A gyakorlatban ez inkább egy stílusfragmentumokból összerakott kaland, ahol a játék folyamatosan átvált:

• átvezető jelenetre
• minimális felfedezésre
• kalandjátékos tárgykombinálásra
• lövöldözésre
• majd vissza megint dumára

Néha olyan érzésem volt, mintha egy minijáték-gyűjteményen mennék végig, amit lazán összefog egy lopakodós gerinc. Maga a játék nem akar komolyan vett stealth lenni – az ellenfelek nagyjából a „kőbuták” kategória alján tanyáznak –, de ez szándékos. Itt nem a kihívás a lényeg.

Narráció – hazudni játékosan

A főszereplő, Jessie Fox egy megbízhatatlan narrátor, és ez az UnMetal egyik legjobb húzása. Ahogy a Call of Juarez: Gunslinger-ben, itt is a visszaemlékezések torzulnak, változnak, sőt, néha teljesen átalakítják a pályát. Egy árok hirtelen megjelenik, mert Jessie „nem emlékszik pontosan”, egy szörny extra végtagokat növeszt, mert hát miért ne.

Időnként döntéseket is hozol, amik kifejezetten rosszul sülnek el – és ez így van jól. Ezek a pillanatok működnek a legjobban, mert nem erőlködnek: egyszerűen hagyják, hogy a játék önmaga ellen forduljon.

Humor – itt csúszik el

És akkor a lényeg: nem találtam viccesnek. Szórakoztató volt, igen. Meglepő is. De a humor vagy túlságosan meta, vagy túlságosan gyerekes – és sajnos egyik sem az a „jó értelemben vett hülye”. Teljes szinkron van, rengeteg poén, rengeteg kikacsintás, de nálam maximum egy-egy elismerő bólintásig jutott.

Persze, ez teljesen szubjektív. Simán el tudom képzelni, hogy valaki hangosan röhög rajta, főleg ha vevő az önreflexív, streaming-korszakra szabott poénokra. Nekem inkább olyan érzésem volt, mintha már mindezt láttam volna – ZX Spectrumtól kezdve, sokszor, sok helyen.

Játékmenet – egyszerű, de működik

A lopakodás alapjai rendben vannak. Flick-screenes pályák, minden képernyőn legalább egy érdekes dolog: egy vizuális geg, egy apró puzzle, vagy csak egy furcsa helyzet. Érmét dobsz, elcsalod az őrt, fojtasz, ismételsz. A lebukás utáni türelmi idő nagyvonalú, sosem éreztem valódi veszélyt – de nem is ez volt a cél.

A játék erőssége az, hogy folyamatosan változik. Nem hagy unatkozni. Tíz óra körüli játékidő alatt mindig kíváncsi voltam, mi jön a következő képernyőn, még akkor is, ha a mechanikák önmagukban nem túl mélyek.

Prezentáció – amatőr, de szerethető

A grafika kicsit barkács hatású, de nem igénytelen. Inkább olyan, mintha valaki nagyon akarta volna, hogy működjön – és ez átjön. A halál nem büntet túl, az átvezetők átugorhatók, az irányítás rugalmas. Az egész játék barátságos, befogadható, és nem szívat.

Összegzés

Az UnMetal fura darab. Nem játszik kiemelkedően jól, és nálam a humora sem talált célba. Viszont állandóan történik benne valami, tele van ötlettel, műfajváltással, utalással, és látszik rajta az a fajta alkotói lelkesedés, amit nehéz nem tisztelni. Lehet, hogy öreg és kiégett vagyok ehhez a fajta önironikus poénzuhataghoz, de azt nem tudom elvitatni, hogy ez egy tartalommal telepakolt, következetesen szórakoztató játék.

Nem nevettem. De végigjátszottam. És ez azért jelent valamit.