Ha azt mondom, hogy 12 Minutes egy „játék, ami Groundhog Day-t próbál utánozni”, akkor a legtöbben rájöhetnének, hogy egy izgalmas, éppenséggel lélekkel rendelkező történetet várnak. De nem, a 12 Minutes nem ezt hozza. Ha viszont azt mondom, hogy egy időhurok, amit a próbálkozás és a csalódás tölt ki, akkor már közelebb járunk a valósághoz. Ez a játék nem a „hű de jó” kategóriát erősíti, hanem inkább a „miért csinálom ezt magammal?” érzést.

A *Danganronpa* sorozat már régóta a videojátékok egyik legkülönlegesebb, legfurcsább élményét kínálja, és bár a címek mindig is érdekesek és zűrös hangulatúak voltak, a *Danganronpa S: Ultimate Summer Camp* most egy olyan újdonságot hozott, ami egyaránt örvendeztet meg és frusztrál. Igaz, hogy a játék látványvilága és a karakterek közötti interakciók a fanok számára igazi csemegét jelentenek, de van egy árnyoldala is, ami miatt a szórakozás határvonalon billeg.

Ha az első rész egy klausztrofób iskolai rémálom volt, akkor a *Goodbye Despair* egy képeslapra nyomtatott pokol: színes, harsány, és annyira magabiztosan gusztustalan, hogy néha már önmaga paródiájának tűnik. És mégis: amikor elkap, nagyon elkap.

Minden ide vezetett. Az első **Danganronpa**, a **Goodbye Despair**, az anime, sőt még a jobb elfelejteni való **Ultra Despair Girls** is. Az egész Hope’s Peak-mítosz egyetlen pont felé tartott, és ez a pont a **Danganronpa V3: Killing Harmony**. Nem túlzás: ez a sorozat csúcsa, és simán ott van minden idők **legjobb vizuális novellái** között.