A **Stela** egy olyan játék, ami bár próbálkozott, végül inkább egy emléket állít a *Inside*-nak, mintsem, hogy saját lábára álljon. Ha valaha is úgy érezted, hogy az *Inside* valójában csak egy szép grafikával megspékelt, túldimenzionált 2D platformer, akkor a *Stela* remek lehetőség arra, hogy megerősítse az elméleted – még ha nem is egyértelműen a legjobb értelemben.

Azt mondom, hogy ha a gyerekeknek eladnak egy játékot, ami az ő kedvenc figurájukkal van tele, akkor azt bármilyen környezetben meg fogják venni. És nem is hibáztatom őket. De amikor egy ilyen játékban a "krazy" kifejezés csupán a kerekek pörögése és a minimális tartalom közötti űrt próbálja kitölteni, az már egy másik történet. Horrid Henry’s Krazy Karts nem biztos, hogy beírja magát a videojáték-történelem legjobb karrierjei közé, de… hát, legalább próbálkozik.

Képzeld el, hogy egy fiatal zenész vagy, aki egy kis városban él, mindent megadnak neki, amit kívánhat, de mégis úgy érzi, hogy a szürke hétköznapok kiölik belőle a kreativitást. Aztán egy szikra, egy különleges élmény, és hirtelen egy űrutazáson találja magát, ahol minden a gitárjáték körül forog. Ez a *The Artful Escape*, és bár nem mindenki fogja értékelni, ha a zenei élményt komolyan veszed, akkor valószínűleg bele fogsz szeretni.

Mi a közös a *Windjammers*-ben és a klasszikus arcade játékokban? Hát, hogy már 28 év után is képesek újra és újra megfogni minket. Az eredeti *Windjammers* egy egyszerű, de örökké szórakoztató játék volt, amely a nagy, pörgős sportok és a reflexek határán egyensúlyozott. Nos, a *Windjammers 2* pontosan ezt a receptet vette, felfrissítette, és egy kis plusz tartalommal dobta fel. De vajon sikerült megtartani azt a varázst, amitől az eredeti ennyire klasszikus lett?