Twelve Minutes

Az idő hurok, ami inkább kín, mint élmény

A 12 Minutes alapötlete érdekes: az ember belekerül egy időhurkba, és minden egyes újrainduló körben próbálja megoldani a rejtélyt, ami az előző halálos kimenetelt követi. Maga a mechanika egy tipikus point-and-click kalandjáték, de épp az az egyszerűség, ami előny lehetne, az itt nem működik. Az első néhány percben talán azt gondolnád, hogy „ó, ez egész jó, valami érdekes történet fog kialakulni”, de hamar rájössz, hogy csak egy véget nem érő, idegesítő ismétlésbe csöppentél, ahol minden egyes hibás döntés újabb és újabb csalódáshoz vezet.

A legnagyobb probléma az, hogy a játékba beleragadsz a „próbálkozom, megint próbálkozom, majdnem jó, de mégsem” ciklusba. A párbeszédek ismétlődnek, a helyszínek nem változnak, és a felfedezés öröme gyorsan semmivé válik. Mi történik? Megpróbálsz egy apró részletet másképp csinálni, hátha előrébb jutsz, de a játék nem segít, ha nem vagy pontosan a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen. És amikor sikerül végre elérni valamit, a jutalom nem igazi, csak egy apró, szinte értéktelen információ, amitől aztán úgy érzed, hogy csak szórakozásból kínoztak.

Működik? Igen, de nem jól

A kontrollok egy kicsit csalódást keltőek. A játék folyamatosan arra kényszerít, hogy az analóg karokat és gombokat használd, miközben az időhurok és az események gyors üteme miatt nem igazán lehet megállni, hogy alaposan átgondold, mit csinálsz. Ahelyett, hogy az élménybe teljesen belemerülnél, csak idegesíted magad a különféle apróságok miatt: a környezet kicsit zavaró, a karakterek mozgása nem túl folyékony, és az irányítás nem ad elegendő szabadságot, hogy a játék igazán élvezhető legyen.

A legtöbb akció és interakció is időhöz kötött, és a siker a reflexeken múlik. Az ilyen típusú puzzle-ök, mint amilyenek a Broken Sword játékokban voltak, emlékezetesek – de a 12 Minutes esetében inkább a frusztrációt és a csalódottságot eredményezik. Az igazi probléma, hogy az egész játékmenet inkább egy rossz vicc, mintsem egy szórakoztató tapasztalat.

A történet? Inkább vicc, mint titok

Ha a játéknak van is története, az inkább az „abszurd, de nem vicces” kategóriába tartozik. A csavarok, amik a történetben felbukkannak, inkább zűrzavart és értetlenséget okoznak, mintsem izgalmat. Az egész sztori úgy tűnik, mintha egy csavart próbáltak volna beépíteni, hogy meglepjenek minket, de az csak annyira összefüggéstelen és hatástalan, hogy inkább csalódást okoz, mint örömet.

A színészi munka egyébként rendben van, de McAvoy és a többi nagy név nem képesek megmenteni a játékot attól, hogy úgy érezd: egy irreális és unalmas történet közepén állsz, aminek nincs igazi tétje, és a befejezés sem ad semmiféle kielégítő választ.