Egy szörnyekkel teli iskolai bált bárki szívesebben választana, mint a valódi iskolai problémákat. Legalábbis én így vagyok ezzel. Ha már vissza kell menni az iskolapadba, miért ne választanánk inkább egy szörnyűen vicces, de egyben elég őrült dátumot egy tűzforró démonnal vagy egy mérges farkasemberrel? A _Monster Prom: XXL_ nem csak egy egyszerű randi-szimulátor, hanem egy igazi zűrös partyjáték, ami akkor a legjobb, ha megosztjuk a furcsa és bolond döntéseinket a barátainkkal.
A **Omno** egy olyan játék, ami minden szempontból könnyű. Nézd meg a képeit, ismerős az egész. A játékmenet is az, amit már jól ismersz: felfedezés, platformozás, egyszerű rejtvények, új helyek feltárása. Egyszerű történet, nincsenek ellenségek, és nem tudsz meghalni. Lehet, hogy egyesek számára ez pont elég, de vajon ki az, aki igazán **belefeledkezik**? Nos, elég egyértelmű, hogy a **Omno** nem a legkeményebb falat, de ettől még könnyedén meg tudja adni, amit ígér: egy nyugodt menedéket a pörgős világ elől.
A Chicory nálam ott rúgta be az ajtót, ahol a legtöbb „cuki kaland” legfeljebb kopog: amikor rájöttem, hogy itt nem egy világot kell megmentenem, hanem *magamat* kell kiengednem a vonalak közül.
A *Dungeon Munchies* cím hallatán valami friss, izgalmas dologra számítanánk. A játék neve, a koncepció, a zombi-főző-szerep mind megvan ahhoz, hogy egy szórakoztató, különleges indie élményt kapjunk. A probléma csak az, hogy a játék pont ott botlik el, ahol a legnagyobb potenciál rejlett volna. A hangzatos alapötlet egy fáradt, repetitív akcióplatformerbe fullad, amit hiába öntöttek bele némi humorba és egyedi karakterekbe, a szórakoztatás nem igazán jön össze.
Mi történik, ha egy elképzelt klasszikus videojáték végre a fényre kerül, több mint 30 évnyi pihenés után?