Danganronpa: Trigger Happy Havoc Anniversary Edition

Ízléstelen? Igen. Emlékezetes? Nagyon.

A Danganronpa egy vállaltan problémás jószág. Túl harsány, túl erotikus, túl cinikus, és időnként olyan témákhoz nyúl hozzá, amelyekhez láthatóan nincs meg a kellő finomsága. És mégis: Trigger Happy Havoc valahogy működik. Sőt, beszippant. Nem mentegetem, nem szépítem, de nem is tagadom: ritkán játszottam ennyire beteg, ennyire szórakoztató vizuális novellával.

Ha nagyon muszáj lenne hasonlítani, akkor a Battle Royale kegyetlensége és a Fűrész morbid játékossága keveredik benne, egy rikítóan japán, túlrajzolt stílusban. Ez nem egy kifinomult darab, hanem egy csillogó szemű őrült, aki túl sokáig nézte a rossz polcot a videótékában.

Üdv a Hope’s Peak Akadémián – kijárat nincs

Makoto Naegi szerepében érkezünk a Hope’s Peak Akadémiára, ahová Japán legjobb „Ultimate” diákjai kerülnek be. Mindenki valamiben zseni: programozó, író, milliárdos örökös. Az egész kezdetben olyan, mint egy túlpörgetett anime-álom, majd hirtelen becsapódik Monokuma, az a bizonyos sátáni plüssmedve, és közli a szabályokat.

A játék lényege egyszerű és brutális: ölj meg valakit, és ha nem buksz le, szabad vagy. Ha lebuksz, meghalsz. Ha nem buksz le, mindenki más hal meg. Ez a paranoid alaphelyzet remekül működik, főleg az egymásnak feszülő személyiségekkel. Itt nincs biztonságos kapcsolat, nincs nyugodt beszélgetés – minden interakció mögött ott a kérdés: vajon ő lesz a következő?

Nyomozás és tárgyalás – Ace Attorney, sötétben

A játékmenet két fő részre oszlik: felfedezés és osztálytárgyalás. A nyomozás első személyű barangolás, beszélgetésekkel és bizonyítékgyűjtéssel. Nem túl bonyolult, de nem is akar több lenni annál, aminek lennie kell: felvezetés a nagy jelenetekhez.

Az igazi csúcspontok a Class Trialek. Itt pörög fel igazán a játék. A viták során a karakterek szó szerint dobálják a tényeket és feltételezéseket, te pedig az úgynevezett Truth Bulletjeiddel lövöd szét az ellentmondásokat. Ez a rendszer zseniális. Intuitív, látványos, és végig fenntartja a feszültséget. Amikor rájössz, hol csúszott félre egy tanúvallomás, az valódi „aha” pillanat.

Minijátékok: jó ötlet, rossz tempó

Sajnos nem minden része ilyen erős. A tárgyalások közé ékelt minijátékok közül több is feleslegesnek érződik. A Hangman’s Gambit különösen idegesítő: lassú, repetitív, és semmit nem ad hozzá az élményhez. Mintha valaki attól félt volna, hogy a játékos túl jól szórakozik, és gyorsan közbe kellett volna lépni.

Van viszont pár jobb próbálkozás is. A ritmusalapú kihallgatás például jól adja vissza a nyomás alatti vallatás érzetét, a tárgyalások végén összeálló képregényes rekonstrukció pedig mindig kellemes lezárása egy ügynek.

Kapcsolatok, amik bármikor véget érhetnek

A szabadidős szegmensekben lehetőség van közelebb kerülni a többi diákhoz, ami új képességeket nyit meg. Ezek a beszélgetések sokat hozzátesznek a karakterekhez, és pont ettől fáj igazán, amikor valamelyikük eltűnik a történetből. A játék ügyesen használja ki ezt az érzelmi befektetést – néha talán túl ügyesen is.

Stílus, zene, történet – majdnem tökéletes

A látvány még több mint egy évtized után is üt. A pop-up szerű környezetek, a karakterrajzok, az egész vizuális identitás időtálló. Masafumi Takada zenéje szintén erős, sok szám azonnal felismerhető.

A történet viszont a végén kissé megbicsaklik. Az utolsó leleplezés túl sok mindent akar egyszerre elmondani, és nem minden motiváció áll össze tisztán. Nem tragédia, de érezni, hogy itt már nem volt minden gondolat kifuttatva.

Zárás

A Danganronpa: Trigger Happy Havoc nem finom, nem tapintatos, és biztosan nem mindenkinek való. De aki nyitott egy sötét humorú, túlfűtött, karakterközpontú krimire, az itt egy igazi műfaji klasszikust kap. Ez egy olyan játék, amivel vitatkozni lehet, sőt kell – de közben végig leköt, provokál és szórakoztat.

Nem szép, nem erkölcsös, de nagyon emlékezetes.