A Dream Alone papíron pont az a Switch-es indie, amire ránézel a képeken, és már hallod is a suttogó zongorát meg a távoli vészjóslatot – aztán a kontroller a kezedben gyorsan közli, hogy itt nem a sötétség a legnagyobb ellenséged, hanem az irányítás.
**Ritkán érzem azt egy RPG elején, hogy nem kérdez, nem magyaráz, csak elindít, és bízik benne, hogy majd felveszem a ritmust – az Ys VIII pontosan ilyen.**
Ha valaha is azt gondoltad, hogy egy játék kihozhatja belőled az állatot, akkor próbáld ki a *Paranautical Activity*-t. A Code Avarice FPS és roguelike elemeit vegyítő keveréke olyan szinten dühíthet, hogy szinte hallom, ahogy a Joy-Con-tok már remegnek a kezedben. Képzeld el a legfrusztrálóbb pillanatot egy olyan játéknál, ami alig hozza az alapvető minőségi szintet – és most szorozd meg ezt egy rakás irreálisan egyszerű szobával, amit minden egyes szinten újra és újra bejárhatsz.
A Lumines az a játék, ami úgy szippant be, hogy közben fel sem tűnik: már rég nem puzzle-t játszol, hanem egy ritmusra kattogó, fényből és hangból összerakott kis megszállottságot.
Ma már könnyű elfelejteni, de a Wii U-s **Mario Tennis: Ultra Smash** nem volt *rossz* játék. Csak… üres. A magja működött, a labdameneteknek volt ritmusa, az online meccsek ideig-óráig beszippantottak, aztán elfogytak az emberek – és vele együtt az ok is, hogy visszatérjek. Camelot viszont mindig is értette, mitől jó a Mario Tennis, és a **Mario Tennis Aces** pontosan az a játék, amit az Ultra Smashnek *akkor* kellett volna lennie.