A **Figment** már az első másodperceiben jelzi, hogy nem fog finomkodni. Fekete képernyő, hangok, egy apa és a gyereke, egy autóút, majd egy baleset. Nem látunk semmit, mégis pontosan érezzük, mi történt. Mire észbe kapnék, már bent vagyok valaki fejében. Nem metaforikusan – **konkrétan**. És innentől a játék nem engedi el a kezét annak a témának, amit sok más cím inkább csak megpendít: a depressziónak.

Először is: üdvözlünk a kemény, vérre menő bunyók világában, ahol minden egyes ütés egy újabb ellenséget küld a földre.

Van az a pillanat, amikor egy játék nemcsak hogy beszippant, de az egész világot máshogy látod tőle. Limbo nálam pontosan ilyen volt. Az első indítás után egy olyan atmoszférát teremtett, hogy még a hátsó udvarunk sötét sarkában is féltettem a tündöklő nappali fényt. Egy gyerek, egy hátborzongató világ, és persze a játékmechanikák, amik minden egyes ugrással, mozdulattal tettek egy kicsit erősebben kíváncsivá. De mi az, ami igazán működik ebben a játékban?

Mi történik, ha a klasszikus platformer receptjéhez egy kis sötét sci-fi beütést adunk, és mindezt a Limbo készítői tálalják nekünk? Hát, kiderül, hogy nem mindegy, hogyan adagolják a feszültséget és a szorongást. Az Inside pont ilyen: egy olyan élmény, amiben minden egyes mozdulatodnak súlya van, és a világ, amit körülötted építenek, nehezen elfelejthető.