Lumines Remastered

Tetris-rokon, de saját személyiséggel

A Game Boy és a Tetris párosa anno olyan volt, mint a párizsi kifli meg a vaj: egyszerű, de életre szólóan rászoktatott valamire. A Lumines Remastered is ebből a családfából jön, csak nem a klasszikus „leesik a forma, sor eltűnik” vonalat tolja, hanem ránézésre is azonnal jelzi: itt másfajta zónába fogok kerülni. Az alapot pár másodperc alatt értem, aztán a következő órákban szépen megtanulom tisztelni.

A képernyő tetejéről 2x2-es blokkok esnek, két színnel. Nekem az a dolgom, hogy a négy azonos színből kijöjjön egy 2x2-es négyzet. Eddig még mindenki bólogat. Csakhogy közben végigvonul a pályán egy Timeline, ami a zenével együtt lépked, és amikor elér a blokkjaimhoz, letörli az elkészült kombinációkat. Magyarul: nem elég építkezni, ütemre kell építkezni. És ez a trükk az, ami miatt a Lumines nem „még egy Tetris”, hanem egy saját kis univerzum.

A tempó: pont a fránya határvonalon

A Lumines egyik legjobb húzása az, hogy tökéletesen eltalálja azt a ritmust, ahol egyszerre vagyok nyugodt és pánikolós. Ha a Timeline lassabb, van időm előkészíteni nagyobb kombókat, de közben hosszabban kell együtt élnem a szemétkupaccal a táblán, mert semmi nem tűnik el. Ha gyorsabb, pörgök, kapkodok, és néha érzem, hogy a saját ujjaim is késésben vannak a fejemben. De valahogy mégis fair: amikor elbukom, nem a játékot szidom, hanem azt, hogy „na jó, ezt most elnéztem”.

Azt is gyorsan megtanulom, hogy a pontszám nem csak arról szól, hogy eltüntetek valamit, hanem arról, hogy mikor és mennyit készítek elő egyetlen söprés előtt. Ha több kész blokk várja a Timeline-ot, dőlnek a pontok, jönnek a bónuszok, és hirtelen azon kapom magam, hogy már nem túlélni akarok, hanem koreografálni. Ez az a pont, amikor a Lumines átveszi az irányítást a figyelmem felett, és én nem is nagyon tiltakozom.

A speciális blokk, ami láncreakcióval takarít azonos színeket, igazi mentőöv, de nem ingyen: tudni kell, hova rakjam. Ha jól használom, majdnem ki tudom nullázni a táblát. Ha rosszul, csak szégyenkezve nézem, ahogy az egész helyzetem még rosszabb lesz. Szép, régi iskolás lecke: a „panic button” is csak akkor gomb, ha van hozzá agyam.

Módok minden hangulatra – és egy pár, ami különösen betalált

A tartalomra nem lehet azt mondani, hogy fukarul mérte volna a Remastered. Van itt minden, de a lényeg az, hogy mindegyik mód ugyanarra a magra épít: a színekre, a ritmusra, a Timeline-ra.

• Challenge (Basic): a klasszikus menet, 100 szinten át, egyre gyorsulva, közben „Skinek” váltanak, vagyis új zene és új vizuál jön. Ez az a mód, ahol a legtöbb mindent feloldom, és ahol a leginkább érzem: „oké, ez most tényleg edzés”.
• Shuffle: a feloldott skineket keveri össze. Papíron apróság, gyakorlatban kellemesen kiszámíthatatlan, mert a zene és a tempó váltása folyamatosan újratervezteti velem a stratégiát.
• Endless: amit a neve ígér. A Luminesnél ez különösen veszélyes műfaj, mert itt tényleg könnyű elfelejteni, hogy vannak alapvető emberi szükségletek is.

Aztán ott a Skin Edit, ami nálam meglepően sokat ment. Tíz skinből csinálok saját „playlistet”, és úgy futtatom végig, ahogy akarom. Ez a funkció olyan, mintha a játék finoman azt mondaná: „tudom, hogy vannak kedvenceid, tessék, rendezd be a saját estédet”.

A Time Attack hoz egy kisebb csavart: nem pontvadászat, hanem minél több blokk eltakarítása adott idő alatt. Itt másképp gondolkodom, kevésbé építkezem nagy kombókra, inkább gyors, hatékony takarítást tolok. Egyetlen nyűgöm, hogy egy fix skinhez köt, de ez inkább kényelmetlenség, nem tragédia.

Viszont ami nálam tényleg kiemelkedett, az a Puzzle mód. Száz feladvány, formákat kell kirakni: kutyák, lovak, UFO-k, repülők – igen, kicsit olyan, mint amikor valaki a matekfüzetben rajzolgat, csak itt közben a Timeline is a nyakamban liheg. Az eleje lazább, később viszont olyan több lépéses gondolkodást kér, amitől konkrétan megállok egy pillanatra, és azt mondom: „jó, ezt most rendesen meg kell tervezni”. Itt érzem leginkább, hogy a Lumines nem csak reflex, hanem észjáték is.

A Mission mód hasonlóan agytornás, ötvenes csomagban: furcsa feltételek, kötött blokksorrend, limitált lépésszám. Cserébe tanít. Olyan trükköket szedek fel, amiket később simán átviszek Challenge-be vagy VS-be. Régi magazinos hasonlattal: ez az a rész, ami a „tippek-trükkök” rovatot beépíti a játékba.

Párbaj: gyors, dühítő, addiktív – csak épp online nincs

A VS CPU a Lumines arcade-ja: tíz ellenfél, egyre durvább AI, a pálya félbevágva, és minden jó kombóval tolom át a teret magam felé. Ez sokkal dinamikusabb, gyorsabb, agresszívebb, mint bármi más, és amikor a magasabb szintű CPU-val megy a huzakodás, konkrétan érzem, hogy megizzad a tenyerem. Itt már nem csak „zónában” vagyok, hanem csatában.

A 2P Battle ugyanez, csak baráttal, és a split Joy-Con megoldás tényleg remek: bármikor lecsippentem, és mehet egy gyors meccs. Rövidek a körök, jön az „egy utolsót” érzés, ami mindig hazudik. Egyetlen komoly hiány: nincs online. Ez fáj. Nem azért, mert így játszhatatlan, hanem mert ez a fajta fej-fej melletti adok-kapok pont az a műfaj, amiért ma már természetes lenne, hogy felmegyek, és találok valakit. Itt viszont marad a kanapé és a CPU.

Achik, ranglisták, és az a furcsa „élek a képernyő szélén” érzés

A játék tele van kihívásokkal, amik avatárokat adnak: pingvinek, macskák, kutyák, tankok, robotok – és ezek a kis figurák a képernyő szélén kvázi életerő-csíként viselkednek. Ha jól megy, táncolnak, ha bénázom, elterülnek. Kicsit bolondos, de működik: nem csak pontot kergetek, hanem célokat is.

Online csaták nincsenek, de ranglisták igen, módként külön. Ez pont elég ahhoz, hogy a „na még egyszer” ne csak önámítás legyen, hanem tényleg legyen valami kapaszkodó.

Audiovizuális ütés – amit magyarázni nem lehet, csak átélni

Tetsuya Mizuguchi neve nekem eleve azt jelenti, hogy valami furcsa, érzékszervi csomagra készülhetek, és a Lumines pontosan ezt hozza. A soundtrack trance, house, groove – nem mindegyik szám lesz a kedvencem, de mindegyiknek van karaktere. És ami fontosabb: a zene nem háttér, hanem mechanika. A Timeline együtt lélegzik vele, én pedig előbb-utóbb vele lélegzem.

A vizuál közben pszichedelikus fényparádé, de a trükk az, hogy sosem zavar be. A tábla mindig olvasható marad, bármennyire is robban a háttér. Ez az a fajta dizájn, ahol érzem a profizmust: nem csak „szép”, hanem jól van megcsinálva.

Switch specifikusan a HD Rumble meglepően sokat ad. Finoman rezeg, amikor leejtem a blokkot, és pulzál a beatre. Ez nem csak hangulat, hanem konkrét segítség: idővel már rezgésből is érzem, mikor ér a Timeline a söpréshez, anélkül hogy odanéznék. Kézben tartva néha kicsit hangos tud lenni, de szerencsére állítható, akár teljesen ki is kapcsolható.

És igen: hordozva, fülhallgatóval az igazi. A Lumines az a játék, ami a villamoson is működik, csak arra készülj, hogy néha túl hosszúra nyúlik a „még ezt a számot megvárom” típusú döntés.

Zárás

A Lumines Remastered nálam simán a puzzle műfaj felső polca. Nem azért, mert feltalálja a kereket, hanem mert fogja az ismerős alapot, és ráhúz egy olyan audiovizuális ritmust, amitől az egész élni kezd. Lehet benne lazulni, lehet benne vért izzadni, lehet benne párbajozni, és közben végig ott van az a bizonyos „zóna”, amit kevés játék tud ilyen tisztán előhívni. Ha van Switch-ed, és valaha is szeretted a Tetris-féle kattogást, ezt kár lenne kihagyni.