Pode

A mai multiplayer-dömpingben, ahol minden második játék reflexeket, ranglistát és idegrendszert követel, a Pode olyan, mintha valaki halkan lejjebb csavarná a hangerőt. Konzolos veteránként pontosan emlékszem, mikor a kanapén ülve még természetes volt a közös játék, nem kellett headset, csak egy második kontroller és egy kis türelem. A norvég Henchman & Goon játéka pontosan ebből az érzésből építkezik – nem nosztalgiából, hanem meglepően tiszta szándékkal.

Két karakter, egy ritmus

A Pode alaphelyzete egyszerű, de szimpatikusan meseszerű: Glo, az elveszett csillag, és Bulder, a kissé esetlen szikla együtt próbálnak hazajutni. Nem világmegváltó sztori, de nem is akar az lenni. Inkább olyan, mint egy csendes esti mese, amit nem a csavarok, hanem a hangulata tart össze.

A játékmenet lelke a kooperáció. Nem az a fajta, ahol néha segítünk egymásnak, hanem ahol muszáj. Glo könnyű, lebeg, életet lehel a környezetbe, Bulder nehéz, cipel, lenyom, elnyel dolgokat. Külön-külön egyikük sem jutna messzire, együtt viszont meglepően elegáns puzzle-helyzetek születnek. Volt olyan pillanat, amikor már reflexből mondtuk egymásnak: „Várj, ne még… most!” – és amikor működött, az nagyon jól esett.

Flow, nem frusztráció

A Pode tempója lassú, de nem unalmas. Inkább megengedő. Szépen, fokozatosan adagolja az új képességeket, és hagy időt arra, hogy ráérezzünk az összhangra. Nem dob elénk száz megoldást, általában egyetlen út van előre, de azt nekünk kell kibogozni. Néha tovább tartott egy-egy barlang, mint szerettem volna bevallani, de a megkönnyebbülés a végén mindig őszinte volt.

Egyedül játszva… nos, lehet. De nem ajánlanám. Az állandó karakterváltás megtöri a ritmust, és eltűnik az a finom dinamika, amitől a játék él. Ez a cím kanapéra van kitalálva, nem kompromisszumokra.

Látvány és apró döccenők

A vizuális világ kifejezetten erős. A norvég művészeti ihletés érződik minden barlangon, minden színátmeneten. Nem technikai parádé, de van stílusa, és az sokkal fontosabb. A kis karaktermozdulatok, emote-ok kifejezetten szerethetők.

Viszont nem minden tökéletes. A fix kameranézet néha bosszantó, főleg amikor egy apró részletet kell kiszúrni, de nincs lehetőség belenyúlni a látószögbe. És igen, Switch-en a 30 fps időnként meg-megbicsaklik, főleg sűrűbb helyeken. Tabletop módban pedig kifejezetten szenvedős – ez a játék nagyobb képernyőt kér.

Csendes társ a zajban

A Pode számomra leginkább azért működött, mert mert más lenni. Nem akarja túlkiabálni a Mario Kartot vagy a Splatoont, inkább leül melléd, és hagy játszani. Kicsit olyan érzésem volt, mint anno a Journey idején: egyszerű eszközökkel, kevés szóval mond sokat barátságról és együttműködésről.

Ez nem egy játék, amit mindenki imádni fog. De akik velem együtt hiányolják az őszinte, nyugodt kooperatív élményeket, azoknak nagyon tud szólni.