Figment

Ez veszélyes terep. Könnyű lenne giccsbe, didaktikusságba vagy ízléstelenségbe csúszni, de a Figment meglepően biztos kézzel egyensúlyoz ezen a vékony kötélen.

Az elme térképe – kreatív káosz és logikus kattogás

A történet szerint Dustyt irányítom, aki az elme egykori bátorsága, most viszont kissé megfáradt, háttérbe szorult figura. A feladat egyszerűnek tűnik: rendet rakni a fejben, elűzni a démonokat, helyrehozni, ami eltört. A gyakorlatban ez három nagy területet jelent: a kreatív oldalt, a logikus oldalt és végül a tudatosság szintjét.

Hangulatban ezek remekül el vannak találva. A kreatív rész harsány, zenés, abszurd, mintha egy rajzfüzet és egy zenés doboz szerelemgyereke lenne. A logikus oldal ezzel szemben tényleg úgy működik, mint egy óramű – fogaskerekek, ritmus, precizitás. Audiovizuálisan itt nincs panaszom: a Figment gyönyörű, de sosem harsányan, inkább egyfajta melankolikus derengéssel.

Puzzlek: ötletesek, mégis ismerősek

A játékmenet viszont már vegyesebb képet mutat. A Figment alapvetően egy puzzle-központú kaland, ahol szinte minden feladat akkumulátorok, karok és mechanikus szerkezetek köré épül. Egy idő után azon kapom magam, hogy előre tudom, mi lesz a megoldás: „ide biztos kell majd egy fogantyú” – és tényleg.

Ez nem feltétlenül rossz, mert az odavezető út gyakran kifejezetten kreatív, főleg új területeken. De a struktúra ismétlődése érezhető, és picit megfogja az élmény lendületét. Szerencsére a nehézség jól van belőve: se nem frusztráló, se nem altató.

Harc, ami nem harc – kivéve, amikor igen

Dusty egy fakarddal hadonászik, és a harcok többsége tényleg csak annyi, hogy nyomom a támadás gombot, amíg minden el nem tűnik. Ezek önmagukban felejthetők, inkább afféle tempótörő elemek.

A főellenfelek viszont teljesen más ligában játszanak. Itt a harc és a puzzle végre összeér: egyszerre kell túlélni, figyelni a környezetre, és közben megoldani a helyzetet. Ráadásul ezek a rémálom-bossok énekelnek. Igen, énekelnek. Humorosan, gonoszan, néha kifejezetten emlékezetesen – engem kicsit a Mario + Rabbids Kingdom Battle daloló főellenségeire emlékeztettek. Ezek a pillanatok adják a játék csúcspontjait.

Hangulat, zene, karakterek – nem minden talál célba

A látványvilág következetesen erős, a színek tompák, de élők, pont jó egyensúlyt tartva játékosság és komorság között. A zene szintén betalál, különösen a boss-harcok alatt.

A karakterek viszont már nem mindig működnek. Az NPC-k hangjai sokszor túlzóan bolondosak, annyira, hogy egy idő után inkább nem is kopogtatok be hozzájuk. Dusty és társa, Piper viszont jobb páros: szarkazmus, szóviccek, könnyedebb párbeszédek viszik előre a sztorit, és segítenek oldani a témából fakadó feszültséget.

Amiben elbotlik, és amiben erős

Van pár bosszantó apróság: például egy rendes világ- vagy területtérkép hiánya, ami néha felesleges bolyongásra kényszerít. De ezek nem törik meg végzetesen az élményt.

Ami igazán számít, az az, ahogy a Figment a depresszióról beszél. Nem tolja az arcomba, nem magyaráz túl, nem akar tanítani. A karakterek tudatában vannak a helyzetüknek, reflektálnak rá, és hagyják, hogy én magam rakjam össze a képet. Ez ritka, és becsülendő.

Zárás

A Figment nem forradalmasítja a műfajt, és a játékmenete sem fog bevésődni a történelemkönyvekbe. De amit vállal, azt nagyrészt teljesíti. Egy hangulatos, kreatív puzzle-kaland, ami mer nehéz témához nyúlni, és többnyire sikerrel is jár.

Nem kötelező darab, de egyértelműen érdemes vele időt tölteni, főleg ha érdekelnek azok a játékok, amelyek nem csak szórakoztatni akarnak, hanem egy kicsit el is gondolkodtatnak.