Crash Bandicoot N. Sane Trilogy

Az alapok – Nincs újdonság, de miért is lenne?

A Crash Bandicoot N. Sane Trilogy három klasszikus Crash-játékot tartalmaz, mindhárom teljesen újragondolva, megújított grafikával és sima 3D-s modellekkel. A játék lényege nem változott: Crash nekivág a szigeteken és különböző helyszíneken elterülő pályáknak, hogy összeszedje a gyümölcsöket, rombolja a ládákat és elérje a célt. A pályák lineárisak, csak néhány kivétellel, ahol motorbiciklin, jet-skin vagy éppen egy jegesmedvével kell küzdeni. Az alapfelállás ugyanaz, mint régen – semmi extra, de a jól ismert képlet ezúttal is működik.

A platformer műfaj nem igazán bővült túl sok új dologgal, és ha őszinték akarunk lenni, ez nem feltétlenül baj. Crash-nek pont az a varázsa, hogy egyszerű, de nagyszerű, és nem próbál túlságosan modernizálni. De azért néhány újítás, mondjuk a játékmenet szempontjából, nem lett volna ártalmas.

A játékmenet – Kicsit keményebb, mint amire számítottam

A legnagyobb csalódás számomra a játékmenet nehézségi szintje volt. Bár nem egy vérbeli Dark Souls, a játék bizony megmutatja, hogy Crash Bandicoot voltaképpen nem egy egyszerű darab. Az első játék kifejezetten frusztráló tud lenni, mikor olyan szakadékokba kell ugrani, amiket az ember szinte biztosra vesz, hogy át tud ugorni, de végül elcsúszik. A hibás ugrások és a különösen nagy nehézségi csúcsok komolyan széttörhetik a flow-t, különösen, ha a platformer élményre vagyunk kíváncsiak. Egyes szakaszok olyanok, hogy minden egyes hibás ugrás után újra kezdheted az egészet, ami igazán idegesítő tud lenni.

A grafika és az animációk viszont valóban lenyűgöznek. A modern HD grafika az apró részletekben rejlik, a Crash arcán látható kifejezés szinte mindent elmond, és ez egy kis extra színt ad a játék élményéhez. Tényleg szép és szórakoztató látványvilág, amit a 32 bites éra után csodálni lehet.

Játékmenet és irányítás – A nosztalgia édes terhe

Az irányítás egyszerű, de azért van benne egy csavar. Az eredeti játékokat D-pad-on irányították, és hiába van analóg kar is, a régi irányítást próbálják modernizálni. Az analóg kar az egyik legnagyobb hiba: gyakran elég nehéz megfelelően irányítani Crash-t anélkül, hogy elmozdulna a kis balra vagy jobbra, amit nem szeretnénk. Szerencsére a D-pad is használható, és ez a legegyszerűbb és legprecízebb módszer a vezérlésre, bár sokan a jobbra elforduló irányítást preferálják.

A különböző platforming szakaszok jól vannak megtervezve, bár úgy tűnik, hogy a nehézség hullámokban érkezik. Egy-egy pályát simán teljesíthetünk, de van, ahol simán meg fogunk akadni. Néha pedig egész pályákat kell újrakezdeni a hibás ugrások miatt, ami nem igazán segít a jó hangulat fenntartásában.

Visszatérés a klasszikusokhoz

A Crash Bandicoot N. Sane Trilogy remek nosztalgikus élmény azok számára, akik az eredeti játékokkal nőtték fel. Ugyanakkor, ha valaki most próbálja ki először a szériát, akkor érdemes inkább a Crash Bandicoot 2-t vagy a Crash Bandicoot 3-at kezdeni. Az első játék valóban kemény diónak tűnik, és a feladatok, amiket el kell végeznünk, nem mindig a legintuitívabbak.

Bár a fejlesztők a nehézséget próbálták egyensúlyozni a checkpoint rendszeren, ennek ellenére még mindig akadnak olyan pillanatok, amikor egyszerűen túl nagy a szakadék, és a játék igazságtalanul próbálja növelni a nehézségi szintet.

Replayability és vizuális élmény

Ha mindent meg akarunk szerezni, akkor a játék komoly újrajátszást igényel. Minden pályán el kell dönteni, hogy minden ládát összetörsz-e, és ezen kívül még a time trial-okat is el kell végezni. Ha 100%-os teljesítményt szeretnél elérni, akkor számíts arra, hogy minden pályát legalább kétszer végig kell játszanod.

A grafikai szempontból a modern változat tényleg sokkal szebbé tette a játékot. A pályák részletgazdagsága lenyűgöző, és az egész világ tele van színekkel és kis apróságokkal, amiket érdemes felfedezni.