A licencelt játékokkal régóta óvatos vagyok, mert túl sokszor bizonyultak már szép dobozba csomagolt semminek, és a Gigantosaurus: The Game sajnos nem az a cím, ami miatt újra hinni kezdtem volna bennük.
Tudod, mi a legrosszabb, amikor egy játék úgy próbálkozik, hogy elhiteti veled, *„Hé, itt van egy Dark Souls-klón, de gyorsan, és nem is annyira kemény!”*? Az *Animus: Harbinger* pontosan ezt próbálja elérni, de valahogy se nem a keménységet, se nem a gyorsaságot nem tudja átadni igazán. A koncepció nem rossz, egy boss-rush stílusú Dark Souls-imitáció, amiben 21 aréna szinten csatázhatsz, de valahogy az egész élmény inkább egy régi mobiljátékra emlékeztet, amit nem igazán gondoltak át konzolos portra.
A Cat Girl Without Salad: Amuse-Bouche pontosan az a fajta áprilisi tréfa, ami hét évvel később visszatér, bekopog, és közli: „amúgy én tényleg jó játék lettem”.
Abban egészen biztos vagyok, hogy a legtöbb fejlesztő nem azért ül le játékot csinálni, hogy rossz legyen. A félresikerült végeredmény általában pénz, idő, technika vagy simán balszerencse kérdése. A *Totally Reliable Delivery Service* esetében viszont végig ott motoszkált bennem a gondolat: **ez most direkt ilyen?** Mintha a We’re Five Games egy hosszan elnyújtott, rosszízű tréfát játszana a játékossal. És ha igen, akkor ez az a vicc, amin senki sem nevet igazán.
Valami hiányzott a játékiparból, és most végre megvan: egy boomerangos tasmániai tigris. Bizony, TY a Tasmanian Tiger HD tényleg képes visszavarázsolni azt a régi időket, amikor a 3D platformerek uralták a konzolokat, és minden második játék egy vidám, színes, kooperatív kaland volt. De ne szaladjunk előre: hogy működik ma egy 20 éves játék egy modern szinten?