Az Operencia nem kezd túl fényesen. A nyitó prologusban ugyan egy érdekes történeti szálat kapunk – Attila király és felesége, Reka próbálnak meg lezárni egy alvilági kaput –, de valami nincs rendben a grafikával. A harcok közben a képernyőn lévő ellenségek elmosódnak, és az irányítás sem az igazi. Miért nincs mozgásérzékelés a fejtörőkhez? Miért ilyen akadós a kezelőfelület? E kérdésekkel kezdődik a játék, de ha képes vagy túllépni ezeken, hamarosan egy jól megírt történetbe és egy élvezetes, klasszikus dungeon crawl élménybe csöppenhetsz.
Nem minden nap játszom olyan játékkal, ahol egy öntudatra ébredt kalapot irányítok, de a Chapeau pár perc alatt eléri, hogy ez ne is tűnjön a legfurcsább dolognak benne.
Mit csinál egy elnök, miután minden létezőt ural? Pusztít. Kihasználja a szuperképességeit, hogy elpusztítsa az egész világot. Vagyis nem, várjunk, nem pusztít, hanem… szórakozik! Igen, pontosan erről szól a *Saints Row IV: Re-Elected*, amit nemrégiben Switch-re is elhoztak. És, hogy őszinte legyek, teljesen más szintre emeli a káoszt, mint bármi, amit eddig láttam.
Ha valami nem változik, akkor az az, hogy egy újabb *Warriors* játékot kapunk, amit nem lehet mellélőni, de nem is emelkedik ki a sorból.
Mikor először játszottam a *Shinsekai*-val, egyfajta **déjà vu** érzésem támadt. Mintha a Metroid Prime világában találtam volna magam, de mindezt egy **szubjektív, vízalatti világban**. Az atmoszféra, a felfedezés és a mély tenger titkai olyan érzést adnak, mintha egy másik világba csöppentünk volna, ahol az ismerős és az idegen egyaránt keverednek. Az irányítás és a játékmenet mind-mind izgalmas, és bár nem mentes a hibáktól, mindezek ellenére **valóságos felfedező élménnyé** válik.