Gigantosaurus: The Game

Ritkán érzem azt egy játék közben, hogy nem az ügyetlenségem, hanem a közöny a legnagyobb ellenségem – itt sajnos pontosan ez történt.

Játékmenet – egy collectathon, ami nem találja a ritmusát

A recept papíron egyszerű: négy fiatal dinoszaurusz, színes pályák, tojásgyűjtés, platformozás. Elindítom, és az első pár percben még azt gondolom, oké, ez egy gyerekeknek szánt játék, vegyük fel azt a tempót. A gond az, hogy ez a tempó végig ugyanaz marad. Nem gyorsul, nem csavarodik, nem lep meg.

A fő feladat szinte minden pályán ugyanaz: tojásokat keresni, majd visszavinni őket a fészkükbe. Újra. Megint. És megint. Vannak opcionális mellékküldetések, de ezek is ugyanarra az elvre épülnek: gyűjts ezt, vidd oda. Egy idő után nem a kihívás hiánya fáraszt le, hanem az, hogy semmilyen flow nem alakul ki. Nincs az az érzés, hogy „még egy próbát”, mert pontosan tudom, mi vár rám.

Karakterek – négy dínó, egy ötlet

Tiny, Rocky, Mazu és Bill mind kapnak egy-egy speciális képességet, amivel bizonyos akadályokat lehet leküzdeni. Tiny nekiront dolgoknak, mások máshogy segítenek továbbjutni. Kooperatív módban ez akár működhetne is, de egyedül játszva inkább csak nyűg. Folyamatosan váltogatom a karaktereket, mert nem azzal vagyok, akivel épp lehet haladni. Ez nem puzzle-szerű gondolkodásra késztet, hanem menüzésre.

És ami igazán fáj: nincs valódi különbség az élményben. Nem érzem, hogy máshogy játszanék, csak azt, hogy más gombkombinációval jutok tovább.

Platformozás – jó alapok, rossz körítés

A Mario Odyssey hatása tagadhatatlan, és nem is lenne baj, ha ebből bármi valóban át lenne gondolva. A pályák mérete rendben van, a vertikalitás néha kifejezetten kellemes, és akadnak olyan szekciók – mozgó platformok, szállítószalagok, tornádók –, ahol végre történik valami.

Csakhogy a nehézség gyakorlatilag nulla. Hosszú ideig konkrétan semmi nem tud ártani nekem. Értem én, hogy ez egy fiatalabb közönségnek szól, de gyerekkoromban a játékok nem kíméltek csak azért, mert kicsi voltam. Itt viszont a veszélyérzet teljes hiánya kiöli az izgalmat.

Kartversenyek – egy jobb ötlet, mint a fő játék

Meglepő módon a játék időről időre kartversenybe vált. Ezek egyszerűek, fegyverek nincsenek, drift sincs, és gyakorlatilag lehetetlen veszíteni. Mégis: ezek a részek legalább megtörik a monotonitást. Az irányítás korrekt, a pályák átláthatók, és rövid ideig el tudom felejteni, hogy tojásokat kellene hurcolnom.

Ez sokat elmond arról, hogy a játék legélvezetesebb pillanatai nem is a fő játékmenethez kötődnek.

Technikai állapot – itt már nehéz mentegetőzni

A teljesítmény finoman szólva is gyenge. Az fps ingadozik, amikor több dolog történik egyszerre, a látvány pedig megreked valahol a GameCube–Wii korszak környékén. Önmagában ez még nem lenne bűn, de amikor a hatalmas fák és sziklák eltűnnek előttem, ahogy közel megyek hozzájuk, az már az élmény alapjait rombolja le. Többször sétáltam bele „láthatatlan” akadályokba, ami nem vicces, nem bájos, csak bosszantó.

Zárás – jó szándék kevés

A Gigantosaurus: The Game nem rosszindulatú játék. Inkább olyan, mint egy gyorsan összerakott iskolai beadandó: megvan minden kötelező elem, de hiányzik belőle az odafigyelés. Fiatal gyerekek, akik imádják a sorozatot, talán eltöltenek vele pár órát, de játékosként nehéz bármit is találni benne, ami hosszabb távon megmaradna.

Értékelés: 3 / 10 – Jóindulatból sem több egy kihagyott lehetőségnél