Miért nem tanulják meg végre, hogy nem minden játékot kell a Switch-re hozni? Amikor először megláttam a *Skully*-t, azt hittem, hogy egy újabb elbénázott portot látok a Nintendo konzoljára. Aztán kipróbáltam. És hát, hogy őszinte legyek, nem bántam meg... de azért elég sokan megfognák a fejüket, hogy miért kellett ezt így.
Mi történne, ha a fogainkat nyugodtan kipöckölnénk, hogy azokat fegyverként használjuk egy játékban? Elég bizarr, nem? Na, most képzeld el, hogy mindezt egy olyan játékban teszed, ami egyre inkább a káosz határáig sodor, ahogy barátaiddal együtt próbáljátok legyőzni egy rakás, pattanó buborékot. A *Spitlings* alapvetően egy szórakoztató party játék, ami egyedül nem olyan ütős, de ha van melletted egy társ, rögtön mást kapunk. Ha szereted a pörgős, egyszerűen érthető, de mégis kihívást adó játékokat, akkor olvass tovább.
A Fairy Tail pontosan olyan, mint egy gyorséttermi sajtburger: nem lep meg, nem rontja el a napom, de amikor végzek vele, nem érzem azt sem, hogy különösebben emlékezetes lett volna.
Vannak játékok, amikről baromi nehéz írni. Nem azért, mert rosszak. Nem is azért, mert zseniálisak. Hanem mert *annyira pontosan* azt csinálják, amit ígérnek, hogy az ember egy idő után csak ül a Switch fölött, és azon gondolkodik: **mit lehet még erről mondani?** A **Lost Wing** pontosan ilyen. Letisztult, funkcionális, azonnal érthető. Ha szereted *az ilyen játékokat*, akkor *ezt is szeretni fogod*. Cikk vége. …de hát nem ezért ülünk itt.
Ha valaha játszottál *Celeste*-t, akkor biztosan érezted azt a különös mixet, amikor a nehéz, de pörgős platformer és a mély, érzelmi történet egyesül.