Lost Wing

A Lost Wing első pár perce alatt erős déjà vu csapott meg. Race the Sun Wii U-ról, egy csipet Tempest, meg valami régi PC-s emlék a Sky Roads környékéről. Egy Wipeout-szerű hajót irányítok, és procedurálisan generált alagutakon száguldok át, akadályokat kerülgetve vagy szétlőve. Runner-játék, de annak egy sokkal kifinomultabb, koncentráltabb változata.

Sebesség, fókusz, adrenalin

A végsebességet gyorsan elérem, de a Lost Wing egyik legjobb trükkje, hogy ezt a plafont folyamatosan tolja kifelé. Minél tovább élek, annál gyorsabb lesz minden. Az akadályok egyre közelebb születnek, a reakcióidőm pedig vészesen rövidül. Balra-jobbra kitérés, ugrás az alacsony falak fölött, lövések a gyengébb akadályokra – és ha nagyon muszáj, ott a ZL, amivel lelassíthatom az időt.

A lövés és az időlassítás viszont Charge-ba kerül. Ez az erőforrás menet közben töltődik, gyorsabban, ha ikonokat szedek fel – de ha csak sodródom, nem gyorsítok, akkor nem kapok semmit. Innentől kezdve minden döntés számít: mikor gyorsítok, mikor lövök, mikor tartalékolok. A legrosszabb érzés, amikor beszorulok egy akadályrengetegbe, és nincs töltésem semmit csinálni. Ha sokáig életben maradok, jönnek a bossok – kreatívak, látványosak, és kivétel nélkül élvezetesek.

Ez egy nyomásra épülő játék. Feszültségre. Flow-ra. És ebben a Lost Wing kifejezetten erős. Minden futam izgalmas, a véletlenszerű pályaszakaszok miatt nincs két egyforma kör.

Életek? Itt?

Ezért volt furcsa, amikor rájöttem, hogy életrendszer van. Race the Sunban az egyetlen élet tette igazán gyomorszájba vágóvá a hibát. Itt nekicsapódok valaminek, kapok egy drámai lassítást, majd… visszadob a játék. Valahogy elvesz a tétből. Nem tragédia, inkább furcsa döntés, ami tompítja a fehérknucklis izgalmat.

Hasonlóan ambivalens érzéseim voltak a fejlődési rendszerrel. Jó dolog új tartalmakat feloldani, de túl lassan történik. Körülbelül húsz futamot mentem le az egyetlen elérhető Industrial pályán, mire végre megnyílt a Forest – ami egyébként remekül különbözik. Ez már kicsit sok volt. Tudom, a műfaj alapja az ismétlés, de itt az elején túl szoros a póráz. Mire továbbléphetek Easy-ről, addigra már bőven elfáradtam.

Gyönyörű, tiszta, aztán jön az anomália

Ami viszont vitán felül áll: a Lost Wing elképesztően jól néz ki. Neonfényes látvány, kristálytiszta 60 fps, akkor is, amikor már minden egyszerre próbál megölni. A zene kifejezetten jó, fejhallgatóval sokat hozzáad az élményhez. Az irányítás precíz, soha nem érzem azt, hogy a játék csúszna ki a kezem alól.

És akkor jön az a bizonyos anomália.

Időről időre a játék úgy dönt, hogy megforgatja a képernyőt, és fejjel lefelé kell tovább mennem. Van egy power-down, ami hasonlót csinál, de az rövid és elkerülhető. Ez viszont nem az. Teljesen véletlenszerűnek tűnik, és elképesztően igazságtalan. Egy jó futamot elveszíteni azért, mert a kamera úgy gondolta, ideje egy bukfencnek… hát, ez egyszerűen rossz érzés. Lehet alkalmazkodni, persze. De ez nem kihívás, hanem önkény.

Az egész azért fáj különösen, mert a Lost Wing egyébként kőkemény, de fair. Meghalok sokszor az elején, míg rá nem áll az agyam a tempóra. Easy módban is durva tud lenni, de érdekes módon Normalon nekem könnyebb lett. Talán mert nem hagy elkényelmesedni. Ráadásul a magasabb nehézség több XP-t ad, ami önmagában motiválóbb – csak épp az egész XP-görbét újra kéne gondolni.

Összegzés

A Lost Wing pontosan az, aminek látszik: egy score attack-játék, folyamatosan növekvő nehézséggel, feloldható pályákkal és variációkkal. A magja kiváló. Annyira, hogy fájdalmas látni, mennyivel jobb lehetne, ha néhány döntést máshogy hoznak meg. Nem rossz, sőt: nagyon is jó. Csak ott motoszkál bennem végig, hogy ez akár nagyon jó is lehetett volna.