Skully

Egy kopottá vált sziklaegér és három isten testvér

A történet nem túl bonyolult, de legalább van benne valami szórakoztató: Skully, a visszahozott koponya, egy isten (Terry) segédjeként próbálja megakadályozni a világvége eljövetelét, amit három másik isten (akik egyébként nem igazán érdekesek) okoznak. Terry egy igazi hányavetin szórakoztató figura, aki folyamatosan kiabál és szarkasztikus megjegyzéseket tesz, miközben próbál ránk erőltetni egy elég egyszerű történetet, ami inkább elviselhetetlen, mintsem szórakoztató.

A játék egyébként az alapvető pufók platformer formulát követi. Skully egy gömb, aki gördül és ugrál, de a lehetőségeink nem állnak meg itt. Ahogy haladunk, három különböző formába is átváltozhatunk, mindegyik más-más képességgel: erős formára, gyors formára és a dupla ugrást biztosító formára. A forma-átváltoztatás alapvetően jól működik, és időnként egészen kreatív fejtörők is születnek belőle, de azért sokszor úgy érzem, hogy a játék még nem hozta ki a legtöbbet ebből a mechanikából.

A vizuális káosz

Itt jönnek a gondok. Ha a játék valamit igazán elrontott, az a vizuális megjelenés. A Switch-en a Skully egy rémálom: folyamatosan alacsony felbontásban fut, amit folyamatosan próbál korrigálni a dinamikus felbontás, de az eredmény inkább egy iszonyú homályos, semmire sem jó blur. Az egész képernyő folyamatosan képes élesedni és elmosódni, mint egy gémkapocs, ami közben úgy érzi, hogy épp a szemed előtt futnak át egy-egy színes pacák.

Mindez különösen a kézi módban súlyosbodik, ahol nem csak, hogy gyenge a felbontás, de a mozgás is egy folyamatosan életképtelen haldoklásra emlékeztet. Egy gyors mozdulattal elérheted, hogy az egész képernyő elmosódjon, és a zűrzavar teljesen elvonja a figyelmedet az amúgy sem túl izgalmas játékmenetről.

A kamera és a szűnni nem akaró frusztráció

A kamera kezelésével is van egy csomó gond. Mikor te irányítod, akkor semmi sem olyan, mint a reklámokban. Valahogy mindig neked kell piszkálgatni a kamerát, hogy láss valamit. Persze, elméletben jól hangzik, hogy teljes kontrollod van rajta, de amikor a játék szűk kis résekbe akar bepréselni, a kamera egy csapásra elfelejti, mi történik, és elfelejted, hogy miért is szereted a játékokat.

A legrosszabbak a nyomasztó "menekülős" szakaszok, ahol valamilyen elementáris erő üldöz, és miközben próbálsz menekülni, a kamera olyan messzire húzódik, hogy már szinte el sem látod a karaktert. Ez kétségtelenül nem a legjobb élmény, főleg ha a kezeden az a pici Switch konzol van.

A személyiség gyilkosai

Nem tudom, ki tervezte Terry karakterét, de nagyot hibázott. Persze, ő az idegesítő tudálékos figura, aki azt hiszi, hogy a szarkazmus a legnagyobb fegyver, de ha valamit biztosan megtanultam a videojátékos pályafutásom során, az az, hogy nem minden vicc működik hosszú távon. És Terry bizony sokszor elérte, hogy az embernek már ne csak az idegei, hanem az agysejtjei is pörögjenek. Még a legnagyobb játékosoknak is meg tudják ölni a hangulatot az ilyen karakterek, akik folyamatosan csak pofáznak, miközben a játékmenet egyáltalán nem annyira élvezetes.

A végére azért valami szórakoztató is

Mindezek ellenére nem mondanám, hogy teljesen elveszett ügy a Skully. A puzzle-platformer részek alapvetően működnek, és mikor a játék végre abbahagyja a szórakozást, tényleg elérhetünk néhány szórakoztató pillanatot. A játék története is egy viszonylag korrekt módon oldódik meg, de ehhez türelem és némi szándékos vakmerőség kell, hogy túléljük a rengeteg apró frusztrációt.