A **Haven** furcsa módon pontosan jókor érkezett, még akkor is, ha semmi köze nincs a járványhoz. Vagy épp ezért működik. Ez egy játék **két emberről**, akik bezárva élnek együtt egy bizonytalan jövőben, és próbálnak valami működőt összerakni maguknak. Nem hősök, nem kiválasztottak. Csak szerelmesek, akik megszöktek egy steril, szépen csillogó disztópiából, és most egy törött űrhajón, lebegő szigetek között próbálnak élni.
Az *Astebreed* pörgős, akciódús világából rögvest átugrottam a *Blue Fire*-be, és elsőre úgy éreztem, hogy egy teljesen más kalandra léptem.
Első ránézésre a **NUTS** simán elmenne a *Firewatch* spirituális mellékágának. Első személyű nézet, erdő, magány, lakókocsi, rádión csacsogó kolléga – minden adott ahhoz, hogy az ember belesétáljon egy lassú, narratív kalandba, ahol a hangulat viszi a hátán az egészet. És egy darabig tényleg ezt is csinálja. Csak épp itt nem eltűnt személyeket vagy rejtélyes jeleket keresek, hanem… mókusokat.
Úgy ültem le elé, mint egy régi motoros, aki már látott középszerű MMO-t, és mégis reménykedik: hátha lesz benne valami kis „jó, elvagyok vele” komfort. Aztán pár küldetés után inkább azon kaptam magam, hogy nem a bossokkal harcolok, hanem a menüvel, a betöltéssel, a dadogással, meg azzal a kérdéssel, hogy ezt tényleg ki engedte ki így a kapun.
Mikor először megláttam a *Turrican Flashback*-et, az első gondolatom az volt: "Na, ez remek, végre egy gyűjtemény, ami elhozza a régi Turrican játékokat a modern konzolokra". Aztán megnéztem a tartalmát, és **rájöttem, hogy valami nagyon fontos dolog hiányzik**: *Super Turrican 2*. Mivel mindenki ismeri a sorozatot, nehéz nem észrevenni, hogy itt van a csodálatos *Turrican* és a *Mega Turrican*, de a sokak által legjobbnak tartott *Super Turrican 2* hiányzik a csomagból. Kicsit olyan érzés, mintha egy étteremben azt mondanák, hogy van finom étel, de a kedvenc fűszered nincs benne.