The Witcher 3: Wild Hunt

Az a pillanat, amikor rájössz, hogy Novigrad most konkrétan a kabátzsebedben van, egyszerre varázslat és egy kicsit boszorkányság is.

Ugyanaz a játék, csak most nem köt a kanapé

Az első meglepetés az, hogy ez tényleg The Witcher 3, nem „Witcher 3 Lite”. A teljes alapjáték és a két nagy kiegészítő is ott van, egyben, vállalhatóan. És ez önmagában már bravúr: egy olyan RPG, ami 2015-ben még konzolokon is tudott izzadni, most kézben fut, villamoson, ágyban, kávé mellett.

Geraltot irányítom, a szokásos fapofával, és a sztori a maga elegáns módján lassan nyílik ki: eleinte csak egy nyomkeresés, egy régi kapcsolat szála, aztán pár óra múlva már ott találom magam a személyes tragédiák, világvége-hangulat és politika ragacsos hálójában. A Witcher 3-ban az a félelmetes, hogy ez a sok szál nem esik szét – inkább egyre jobban összehúz, mint egy jól megkötött hurok.

A történet: itt nem „küldetések” vannak, hanem jelenetek

A Witcher 3 legnagyobb trükkje szerintem ma is az, hogy még a mellékküldetés sem mellékes. Van ritmusa, íve, és általában van valami kis csavar, ami miatt nem érzem úgy, hogy csak pipálgatok. A párbeszédek részletesek, de nem locsogósak; a karakterek pedig olyan pontosan vannak megírva, hogy néha tényleg elég egy félmondat, és már tudod, ki mit akar.

A játék közben gyakran jutott eszembe az a régi, „kalandjátékos” érzés, amikor nem a loot hajt, hanem a kíváncsiság: mi lesz a következő ajtó mögött, és milyen ember áll ott? Itt még egy sima „menj, öld meg a szörnyet” melónak is van súlya, mert a világ mindig visszaszól valamit.

Fontos: ez a sztori nem finomkodik. Humor van benne bőven, de amikor odacsap, akkor odacsap: vér, káromkodás, szexuális tartalom, nyomasztó témák – a Witcher 3 felnőtt, és nem csak a címkéjén.

Döntések, amik nem fekete-fehérek (és ettől rosszabb)

Geralt kész karakter, nem egy üres avatar, mégis van beleszólásom abba, hogyan viselkedik. A dialógusopciók néha csak ízt adnak, néha viszont konkrét következményeket indítanak el. És ami a legjobb: itt a „jó” döntés ritkán jó érzésű. Sokszor csak két rossz közül választok, és mindkettő után marad bennem valami. Ez az a fajta szerepjáték, amitől nem hősnek érzed magad, hanem felelősnek.

A Witcher-univerzum előzményeit nem muszáj kívülről fújni. Vannak visszatérő arcok, de a játék elég ügyesen felrajzolja őket: egy-két beszélgetés, és tényleg olyan, mintha régi ismerősök lennének – még akkor is, ha te most találkozol velük először.

A harc: jó, csak néha Geralt is „Switch-portosan” fordul

A Witcher 3 harcáról legendák keringenek, mintha valami menthetetlen roncs lenne. Szerintem ez túlzás. A rendszer alapból gyors, de türelmet kér: figyelem a szörny mozgását, kivárom a helyet, jelhasználat, kitérés, olaj, főzet – és ha mindez összeáll, akkor kimondottan jutalmazó.

A gond inkább az, hogy Geralt mozgása néha túl lendületes a saját érdekében. A kardcsapások nagy ívűek, animációhoz kötöttek, és bizonyos helyzetekben olyan, mintha fél másodperccel később lenne ott, ahol én szeretném. Nem tragédia, de bosszantó tud lenni, főleg nehezebb harcoknál, amikor a játék már tűpontos reakciót várna.

Switch-en: a teljesítmény meglepően rendben van, a látvány pedig… kompromisszum

A legnagyobb kérdés az volt, hogy ez a szörnyeteg hogyan fut Switch-en. A válaszom: meglepően tisztességesen.

• 30 fps a plafon dokkolva és kézben is, és a mindennapi játék során ez többnyire stabil.
• A váltás felfedezés–harc–párbeszéd között sima, a töltések rövidek, ami egy ekkora játéknál különösen érték.
• Viszont néha van az a pillanat, amikor a framerate hirtelen „leesik a lépcsőn” – jellemzően zsúfolt átvezetőkben vagy egy részletesebb helyszínen, például Novigradban. Rövid, de érezhető.

A látványért persze fizetni kell. Switch-en van egy állandó, finom homályosság, ami elvesz az élességből, és néha harcban is zavaró, mert nehezebb leolvasni a távoli ellenfelek mozdulatait. Dokkolva ez kevésbé fáj, viszont nagy kijelzőn jobban kijönnek a mosott textúrák és a pop-in. Cserébe a művészeti irány így is átsüt: a világ atmoszférája, a fények, az időjárás, a naplementék – ezek még mindig tudnak olyan pillanatokat adni, hogy automatikusan nyomom a képernyőmentést.

És akkor ott a zene. A Witcher 3 soundtrackje még mindig úgy dolgozik, mint egy láthatatlan rendező: hol csak aláfesti a tájat, hol meg felcsavarja a feszültséget, amikor megérzed, hogy baj lesz.

Zárás

A Witcher 3 Switch-en nem azért lenyűgöző, mert szebb lett vagy modernebb – hanem mert ugyanaz a hatalmas, beszippantós kaland, csak most nem helyhez köt. Vannak kompromisszumok, néha bicsaklik a teljesítmény, a kép nem mindig szép, de a lényeg sértetlen: a történet, a karakterek, a világ, az a bizonyos „még egy küldetés” érzés.

Ha valaha kellett bizonyíték arra, hogy a Witcher 3 miért áll még mindig magasabban a legtöbb modern RPG-nél, akkor ez a port egy elég pimasz emlékeztető: a lécet 2015-ben felrakták, és azóta is kevesen ugrották át.