A Witcher 3-at sokan már rég „kipipálták” fejben: mestermű, etalon, kész. Én is így voltam vele, aztán megérkezett Switchre, és hirtelen új értelmet nyert az egész – nem azért, mert megváltozott, hanem mert *átköltözött* a hétköznapjaimba.
Mi történik, ha egy régész nem csupán a múlt titkait kutatja, hanem egy elfeledett civilizáció nyelvének rejtelmeit is felfedezi? A *Heaven's Vault* egy olyan játék, ami elsőre nem feltétlenül lök azonnal a székedbe, de egyre inkább elkapja a figyelmed, minél inkább belemélyedsz. A lassú tempó, a titokzatos világ és a nyelvi fejtörők egy egészen sajátos, meditatív élményt adnak, de korántsem mentesek a játékos elvárásokkal szembeni kihívásoktól.
Ritkán játszom olyan indie-vel, ami ennyire magabiztosan épít hangulatot, miközben közben néha olyan, mintha szándékosan elfordítaná a fejét, amikor épp segíthetne.
Ha egy szóval kellene összefoglalnom a *Disjunction*-t, azt mondanám: "újraértelmezés". A játék ugyanis egy zseniális keveréke a régi vágású rejtőzködős játékoknak, a kemikusan pontos tűzpárbajoknak és a sötét, cyberpunk hangulatnak. A játékvilág, amit a *Disjunction* teremt, egyenesen kiált a klasszikusok után, és minden egyes lépés, minden egyes döntés felidézi a régi MSX2-es *Metal Gear* játékok szellemét. És nemcsak a múltat idézi meg, hanem sikeresen alkalmazza is a legújabb játékmechanikákat.
A **Gods Will Fall** pontosan az a játék, ami már az első órában világossá teszi: itt nem te vagy a kiválasztott. Nincs legendás hős, nincs biztos győzelem, csak nyolc szerencsétlen kelta harcos, akiknek elegük lett az istenek zsarnokságából, és úgy döntenek, hogy *akkor most elég*. A nyitány brutális: hajótörés, tömeges halál, és nyolcan maradnak életben. Ennyi az erőforrásod. Gazdálkodj vele.