This Is The Police 2

Ha azon csodálkozol, miért a történettel kezdek egy alapvetően menedzsmentjátéknál, akkor valószínűleg nem játszottál az első résszel. A This Is The Police 2 ugyanis legalább annyira interaktív noir dráma, mint stratégiai szimuláció. Hangulatból, dialógusokból és morális mocsárból építkezik – és ezt nem mindig könnyű élvezni.

Hangulat mindenek felett – néha túl sok mindenek felett

A játék hosszú, képregényszerű átvezetőkkel indít, minimális animációval, rengeteg szöveggel és nem kevés káromkodással. A színészi játék rendben van, de az írás gyakran túlterjengős, öncélúan köröz egy-egy hangulat körül, mire végre továbbenged. Ha nem szereted az ilyen lassú, tónusépítő narratívát, itt gyorsan elfogy a türelmed.

Én elvagyok ezzel a stílussal, de még így is voltak pontok, ahol azt éreztem: oké, értem, hogy mocskos a világ, mehetünk már játszani?

Sharpwood mint dioráma – a napi túlélés

Amikor végre megnyílik a játék valódi magja, egy makettszerű várost kapsz. Lent kártyák formájában sorakoznak a szolgálatba állítható rendőrök, fent pedig folyamatosan felvillannak a bűnesetek. Van nagyjából fél perced dönteni: kit küldesz, vagy hagyod elsikkadni az ügyet, vállalva a büntetést a nap végén.

A rendőrök nem egyformák. Van, aki tárgyalni tud, van, aki bilincsel, van, aki tasert használ ügyesen. Fáradnak, betegek lesznek, utasításokat kérnek, megsértődnek, sőt, néha nem hajlandók együtt dolgozni másokkal – például azért, mert nő az illető. A lojalitás menedzselése legalább olyan fontos, mint maga a bűnüldözés.

Ez a rendszer szándékosan igazságtalan. Folyamatosan kevesebb az embered, mint kellene. Folyamatosan hibázol. A játék mintha direkt arra építene, hogy mindig a hátadon legyen a víz. Üzenetként ez működik – élményként már kevésbé.

Frusztráció mint alapállapot

Volt olyan nap, amikor három aktív rendőrrel próbáltam lefedni az egész várost. Mások kimerültek, betegek voltak, vagy egyszerűen nem volt meg a szükséges tapasztalati szintjük egy hívás kezeléséhez – hiába álltak volna rendelkezésre. Ez nem kihívás volt, hanem idegőrlő akadály.

Sokszor nem azt éreztem, hogy rossz döntést hoztam, hanem azt, hogy nem is dönthettem volna jól. És ez hosszú távon fárasztó. A játék folyamatosan nyomás alatt tart, de ritkán jutalmaz meg igazán.

Amikor mégis összeáll

Pedig vannak pillanatok, amikor a This Is The Police 2 nagyon is működik. Nyomozókat küldhetsz ügyekre, majd este szó szerint kirakóként rakod össze a bizonyítékokat. Ezek a részek kifejezetten kielégítőek. A sima bűneseteknél a többválaszos szituációk jól használják ki az egyes rendőrök képességeit, és adnak némi taktikai ízt a döntéseknek.

Vannak extra küldetések is, ahol pénzt vagy csempészárut szerezhetsz, amit információra válthatsz. Ezek szépen bővítik a rendszert, anélkül hogy túlmagyaráznák.

Taktikai bevetések – új szint, új fájdalom

A második rész nagy újítása a taktikai akciók bevezetése. Ezek körökre osztott harcok, kicsit a Mario + Rabbids vagy az XCOM irányába elmozdulva. Lerobbant házak, túszhelyzetek, feszült hangulat – vizuálisan nagyon erős.

Játék közben viszont kegyetlenek. Ha nem a megfelelő, fullra felszerelt csapattal mész be, és nem hozol tökéletes döntéseket, akkor halott rendőrök lesznek. Sokszor úgy éreztem, hogy nem kaptam elég információt ahhoz, hogy jól játsszak. Lehet, hogy az XCOM-veteránok ezt jobban olvassák, de nekem gyakran inkább lutrinak tűnt.

Zárás – érzed a terhet, de nem mindig jólesőn

A This Is The Police 2 egy egyedi, rétegzett, ambiciózus menedzsmentjáték, erős taktikai és narratív elemekkel. Ugyanakkor túlságosan sok rendszert pakol egymásra, túl kevés levegővel. Az erőforráshiány, a lassú történetmesélés és az állandó frusztráció idővel elszívja az élvezetet.

Van benne rengeteg jó ötlet, és sokszor tényleg elkapja az ember. Csak épp gyakran érzed azt, hogy nem te irányítod a rendszert – hanem az darál le téged. Ebben a tekintetben tökéletesen átélhetővé válik Lilly Reed helyzete. Kérdés, hogy ezt mennyire akarod játékként átélni.