Creaks

A fal túloldalán

A történet indulása már önmagában klasszikus Amanita-pillanat: egy szerény kis szobában élő figura, egy gyanús falpanel, mögötte pedig egy teljesen más világ. Egy föld alatti, omladozó citadella, tele bizarr lényekkel: madárszerű kétlábúakkal, agresszív mechanikus kutyákkal és lebegő medúzaszerű izékkel. Senki nem magyarázza el, kik ők, mit akarnak, mi történt itt. Neked kell összeraknod a képet, apró animációkból, festményekből, mechanikus szerkezetekből.

Időnként rövid, szinte érthetetlen jeleneteket kapsz, ahol a szereplők furcsa hadarással kommunikálnak egymással. De nem is a szavak számítanak. Egy pillantás, egy testtartás, egy rezdülés elég ahhoz, hogy rájöjj: ki jelent veszélyt, és kivel érdemes egy oldalon állni.

Hangulat mindenek felett

A Creaks atmoszférája elképesztően erős. Festményszerű látvány, ami néha a Braid részletgazdagságát idézi, máskor pedig a Limbo sötét, nyomasztó mesevilágát. Ez egy felnőtteknek szánt tündérmese, enyhén groteszk, enyhén melankolikus, és végig azt érzed, hogy nem lenne szabad itt lenned – mégis menned kell tovább.

Puzzle mindenek felett

Játékmenet szempontjából a Creaks szinte tiszta puzzle-platformer, de platformozásról inkább csak jelképesen beszélhetünk: nincs ugrás. Létra, leugrás, kapcsolók, ajtók, fények. Ennyi az eszköztár, és mégis hihetetlen, mennyi mindent kihoznak belőle.

A fény kulcsszerepet játszik. Az ellenfelek rettegnek a mesterséges világítástól: egy lelógó lámpa elég ahhoz, hogy terelgesd őket, vagy elzárd az útjukat. Ha pedig közvetlen fénybe kerülnek, kővé – pontosabban bútorrá – dermednek, amit már tologathatsz, megmászhatsz. Később a világítás távoli vezérlését is megkapod, ami meglepően nagy hatással van a játékérzetre. Nem hangzik izgalmasnak, mégis olyan, mint egy új fegyver egy akciójátékban.

A rejtvények fokozatosan építkeznek. Először megfigyelsz, aztán kombinálsz, végül az ellenfelek viselkedését használod fel ellenük. Soha nem éreztem azt, hogy igazságtalan lenne a játék, de többször megálltam, hátraléptem egyet, és végiggondoltam: „jó, mit is akar tőlem pontosan?”. Ez a fajta kihívás ritka kincs.

Ahol kicsit megnyikordul

Az Amanita szavak nélküli történetmesélése nem mindenkinek fog működni. Ha szereted, ha mindent egyértelműen elmondanak, a Creaks türelmet próbáló lehet. Konzolon pedig érződik, hogy ez nem az elsődleges terepük: az irányítás korrekt, de sosem igazán jóleső. Pontosan kell állnod a kapcsolóknál, a létramászás animációja pedig idegesítően lassú tud lenni, főleg amikor egy vörös szemű gépkutya liheg a nyakadban.

Emellett a játék nagyon lineáris. Hiába tűnik úgy, mintha szabadon bolyonganál, valójában egy szigorúan vezetett ösvényen haladsz. Ez a Limbo és az Inside iskolája: a fejlesztő kézen fog, és megmutatja, mit akar, hogy láss. Nekem ez rendben van, de aki szabadságra vágyik, annak ez szűkös élmény lehet.

Zárás

A Creaks egy lassú, megfontolt, gondolkodós utazás. Nem akar lenyűgözni mechanikákkal vagy fordulatokkal, inkább hangulatba húz bele, és ott tart, amíg hagyod. Ha szereted a jól felépített rejtvényeket és az elmesélt, nem elmondott történeteket, itt nagyon otthon fogod érezni magad.