The Room

Dobozok, fogaskerekek és az a bizonyos ötödik elem

A felállás változatlan: egy viktoriánus tudós nyomába lépünk, akinek kutatásai messzebbre vezettek, mint azt józan ésszel indokolt lett volna. Elénk kerülnek ezek a gyönyörűen kidolgozott, titokzatos puzzle boxok, és nekünk nincs más dolgunk, mint minden centiméterüket átkutatni. Panelek csúsznak el, tárcsák kattannak a helyükre, szimbólumok állnak össze értelmes egésszé – legalábbis akkor, ha rájössz, mit akar tőled a játék.

Aztán ott az okulár, ami felfedi a rejtett jeleket és a „null” elemet, az ötödiket a klasszikus négy mellé. Innentől a hangulat átbillen valami enyhén lovecrafti irányba. Nem vérrel és szörnyekkel dolgozik, inkább azzal az állandó, kellemetlen érzéssel, hogy olyasmit piszkálsz, amit talán nem kéne. Nekem ez mindig az Eternal Darkness visszafogottabb pillanatait idézte – amikor még nem történik semmi konkrét, de már tudod, hogy baj lesz.

Hang, tapintás, illúzió

A The Room egyik legnagyobb fegyvere továbbra is az audiovizuális visszajelzés. Amikor egy mechanizmus a helyére kattan, vagy egy rejtett rekesz lassan feltárul, az hangban és ritmusban is jutalmaz. Ezek a dobozok akkor is fizikai tárgynak érződnek, amikor a feladványok már teljesen elrugaszkodnak a valóságtól. Konzolos szemmel nézve ez nem kis teljesítmény.

Switchen: érintés vagy Joy-Con?

Kézben tartva, érintőkijelzőn játszva a játék pontosan azt adja, amit régen. De a nagy kérdés az volt: mi történik, ha tévére kötöm? A válasz szerencsére az, hogy meglepően jól működik. Egyetlen Joy-Con elég, a mutatóvezérlés pedig végre nem egy félmegoldás. Az „R” gombbal középre húzod a kurzort, az „A” vagy a ravasz aktivál, az analóg karral zoomolsz és forgatsz.

Nem mondom, hogy jobb, mint érintve játszani, de felszabadító érzés, hogy az egyik kezem szabad marad – kávéra, vakarózásra, vagy csak arra, hogy elgondolkodjak azon, mit is nézek éppen.

Segítség, amikor nem kéred

A játék továbbra sem akar különösebben kínozni. Nagyjából fél perc után megjelenik a kis kérdőjel, ami finoman emlékeztet: „használd az okulárt”, „nézd meg jobban az inventoryt”. Ezek többnyire elég homályosak ahhoz, hogy ne vegyék el teljesen a sikerélményt, de szerintem túl gyorsan bukkannak fel. Ha teheted, ignoráld őket, mert a The Room akkor működik igazán, amikor te jössz rá a megoldásra, nem a játék tol az orrod alá egy félmondatot.

Rövid, mint egy jó novella

És akkor jöjjön az elefánt a szobában. A The Room rövid. Négy fejezet és egy epilógus, nagyjából két-három óra alatt végigérsz rajta. Egyszeri élmény, visszatérési kényszer nélkül. Ez mobilon annak idején belefért, de konzolon, ennyi év után, kicsit furán hat – főleg úgy, hogy közben három folytatás is létezik, fillérekért elérhető más platformokon.

Amikor a stáblista után a játék sejtelmesen további szobákat ígér, én csak annyit gondoltam: miért nem kaptuk meg őket egyben? Egy komplett gyűjtemény sokkal erősebbet szólt volna Switchen.

Zárszó

A The Room minősége nem kérdés. A hangulata ma is működik, a feladványai elegánsak, a Switches vezérlés pedig tisztességes munkát végez. Jó látni, hogy egy fontos érintőkijelzős klasszikus nem tűnik el egy régi appfiók mélyén, hanem helyet kap egy dedikált játékgépen.

Csak épp mire igazán belemelegednék, vége is van. Értékes élmény, de konzolos mércével mérve karcsú. Ha még nem játszottál vele, érdemes pótolni – csak tudd, hogy ez inkább egy erős ízelítő, mint egy kiadós főfogás.