Super Mario RPG

Van az a játék, ami papíron hülyeségnek hangzik, mégis működik, és a Super Mario RPG pontosan ilyen.

A világ, ami mindig is több volt egy ugródeszkánál

A Super Mario RPG már ’96-ban is kilógott a Mario-játékok sorából. Nem azért, mert forradalmi akart lenni, hanem mert volt bátorsága lelassulni, és hagyni, hogy a Gomba Királyság lakói végre megszólaljanak – már amennyire szövegbuborékokban lehet. Ez a remake pedig pontosan ezt az érzést hozza vissza, csak most olyan tisztán és részletgazdagon, mintha gyerekként hirtelen szemüveget kaptam volna.

Az agyagszerű, kissé játékbaba-hangulatú látványvilág gyönyörűen újra van gondolva. Nimbus Land felhői tényleg puhának tűnnek, a lávás pályák pedig szinte izzanak a képernyőn. Nem modernizál, nem akar „menőbb” lenni – egyszerűen csak megmutatja, milyen volt ez a világ mindig is, csak most HD-ban.

A zene külön misét érdemelne. Yoko Shimomura dallamai ugyanazt a meleg, kicsit álomszerű hangulatot hozzák, amit annak idején, csak most sokkal tisztábban. Ez az a fajta soundtrack, amit nem nyomsz el, hanem hagysz szólni, miközben bolyongsz egy városban, és beszélgetsz mindenkivel, mert miért ne.

Humor, ami nem akar vicces lenni – mégis az

A Super Mario RPG humora nem harsány, nem tolja az arcodba, hogy „nézd, vicces vagyok”. Inkább olyan, mint egy jól elkapott félmondat vagy egy elrajzolt arckifejezés. Mallow vigyora, Bowser látványos önsajnálata, vagy az, ahogy a karakterek pantomimszerűen eljátsszák, mi történt velük – ezek azok a pillanatok, amik miatt folyamatosan mosolyogsz.

A pár megváltoztatott poén és név kicsit fáj (Frogfucius hiánya még mindig szúr), de összességében a szöveg ugyanazt a bájos őrültséget hozza, ami miatt anno beleszerettünk. Ez nem egy nagyívű történet, hanem egy kellemes, játékos utazás, és pontosan tudja, hogy ez bőven elég.

Harc, ritmus, flow

A körökre osztott harcrendszer ma már nem akarja megváltani a világot, de még mindig remekül működik. A gombnyomásra időzített támadások és védekezések olyan ritmust adnak a csatáknak, amitől sosem válnak teljesen automatikussá. Nem nehéz játék – sőt, néha kifejezetten könnyű –, de a flow annyira jól van belőve, hogy nem is nagyon bánod.

Az újítások, mint a splash damage vagy a Triple Move-ok, tovább egyszerűsítik az egészet, néha talán túlzottan is. Viszont ott vannak a Speciális Ellenfelek és a játék utáni kihívások, amik egyértelműen azoknak szólnak, akik nem csak végigrohannának rajta. És igen, a 100 egymás utáni ugrás még mindig embert próbáló feladat – ezen legalább nem puhítottak.

Apró repedések a mázon

Ha nagyon keresem, találok hibákat. Néhol észrevehetőbb fps-esések, főleg vizes pályákon vagy nagyobb effekteknél. Ezek kizökkentenek egy pillanatra, de sosem törik meg igazán az élményt. Inkább olyan apró karcolások, amiket észreveszel, de nem foglalkozol velük sokáig.

Zárás

A Super Mario RPG remake nem akar több lenni annál, ami mindig is volt – és pont ettől működik ennyire jól. Egy játék, ami emlékeztet rá, hogy a jó tempó, a szerethető világ és az őszinte humor időtálló dolgok. Nem nosztalgia-bomba, nem modern csodafegyver, hanem egy gondosan megőrzött, újrafényesített klasszikus, ami ma is pontosan tudja, miért szeretjük Mariót.