Soccer, Tactics & Glory

Bevezetés

Ha kicsit is érdekel a foci, biztosan rengeteg menedzserjátékot próbáltál már. Lehet, hogy az egyes fázisokat végigpörgetted, mint egy autópályát, miközben eljutottál a játék végéig, csak hogy közben az élmény teljesen üres maradjon. A Soccer, Tactics & Glory nem ígér forradalmat, de egy igazi kis szórakoztató zsákutcát alkotott, ahol a játékos nem csak passzív szemlélő, hanem aktív részese minden egyes döntésnek.

Játékmenet

A legelső benyomás, amit a játék elér, hogy „nem egy hagyományos menedzserjátékot kapsz, hanem valami egészen másfélét”. Ha már látásból ismered a klasszikus futballmenedzser játékokat, ahol te csak irányítod a csapatot és nézed, hogy mi történik a pályán, akkor jól jössz rá, hogy itt más a tempó.

A Soccer, Tactics & Glory egy körökre osztott taktikai játék, ahol nemcsak a játékosok statisztikái, hanem a saját döntéseid is élet-halál kérdésekké válnak. Minden egyes kör három mozdulatból áll, amivel pozicionálhatod a játékosokat, passzolhatsz, támadhatsz, esetleg gólt rúghatsz. Mivel a focit nem szokták egy nyugodt sakkjátszmához hasonlítani, éppen ezért üdítő, hogy a tervezés és a kockázatvállalás szerepe valóban kézzelfogható.

A legnagyobb trükk: a játék valóságos kockázatot épít a szerencsére. Minden egyes akció, legyen szó egy szerelésről vagy egy passzról, a dobott kockák eredményétől függ, amelyeket a játékosok statisztikai mutatói befolyásolnak. Ez nemcsak extra feszültséget ad az összecsapásoknak, hanem realisztikusabbá is teszi őket.

Mert miért is ne? A valós fociban is benne van, hogy a gyengébb csapat simán megverheti a nagyot, ha a szerencse a helyén van. Így tehát egy viszonylag esélytelen csapattal is esélyed lehet kiütni a nagyágyúkat. De emlékezz, mindent a kockák döntenek!

A Buktatók

De nem minden arany, ami fénylik. A játék legnagyobb hibája, hogy túl rövidek a meccsek. A 48 akció, amit a mérkőzés során végrehajthatsz, nem ad elég időt arra, hogy valódi foci ritmusában pörögj. A mérkőzések így hamar elérik a végét, és a félidő előtt már megint az „átkozott 0-0” helyzetben találod magad. Az lenne az igazi, ha az összecsapások hosszabbak és feszesebbek lennének, hogy tényleg kiépíthesd a stratégiádat.

Az egyéb bosszantó tényezők közé tartozik a csapatok és játékosok teljes anonimitása. Egy-egy mérkőzésen nem tudod, ki a sztár a pályán, mert mindegyik játékos névtelen és generikus. Elég könnyen elérhető, hogy a neveket átírd, de a kötelező szerkesztési feladatok elég nyögvenyelősek, és nem adnak elég élményt. A legtöbb menedzserjátékban legalább van egy kis személyes kötődésed a csapathoz, itt viszont csak egy listát látsz, ahol a statisztikák a legfontosabbak. Egyedül az számít, hogy ki éri el a legnagyobb dobott számot.

A másik probléma, ami miatt nem mindig érzem jól magam, az a transfer-rendszer. Egyszerűen nem adja meg azt az izgalmat, amit elvárnék tőle. Az egész tranzakciós folyamat olyan, mintha egy mobiljátékba ágyazották volna, nem egy konzolos menedzserjátékba. Nincs alku, nincs licitálás, a „képességek” listája elég egyszerű, és nem ad akkora élményt, mint ahogy azt egy igazi menedzserjátékban megszokhattuk.