Beautiful Desolation

A Beautiful Desolation első ránézésre egy olyan játéknak tűnik, ami elfeledett, régi 90-es évekbeli PC-s kalandjátékokat idéz, de gyorsan kiderül, hogy nem minden róla szól, amit reméltem. Túl sok a buktató ahhoz, hogy szívből ajánlhassam, de azért van benne némi potenciál. Íme, miért.

A kezdő rohanás: A játékmenet, ami fájdalmasabb, mint egy vesztett meccs

A Beautiful Desolation világát egy csodálatos, poszt-apokaliptikus jövőként árulja, ami a képernyőn elég jól fest. Az alapötlet nem rossz: egy sci-fi, melyben egy rejtélyes, idegen struktúra, a Penrose, megváltoztatja a tudomány fejlődését, és a hőseink eltévednek egy elhagyatott világban. De mikor a játékos kézbe veszi a kontrollert, akkor kezdődnek a problémák.

Kezdjük ott, hogy a játék irányítása simán elmegy a legrosszabb irányba. Az alapvető hiba az, hogy a régi "point-and-click" stílusú irányítást próbálták átültetni a modern világba, de úgy, hogy a karakter ténylegesen szabadon mozog, mint egy normális akciójátékban. Ez egy remek ötlet, de borzalmas kivitelezés.

A főszereplőnk, Mark, nem tud egyszerűen csak menni. Ahogy az irányítás rángatja, egyfolytában felkészülhetsz arra, hogy beleütközöl valami láthatatlan falba, miközben próbálod megtalálni a helyes irányt. A cél előtt álló akadályok, az útvonalak minden kanyara egy kis elméleti matekpéldány, hogy miért ne tudj egyszerűen végigmenni a térképen. Tíz perc után már könyörögsz egy Fallout 2 féle térképért, hogy legalább az irányt be tudd lőni.

És bár a világ gyönyörű – az elő-renderelt háttér nemcsak hogy festői, de szinte belesimul a sci-fi klasszikusok esztétikájába –, a látvány sokkal inkább a szemet bántja, mint hogy a szórakozásnak részévé válna. A látvány nem tud elvinni minket, ha a játék alapvető irányítása ennyire borzalmas.

A történet: Amikor a különös világ érdekesebb, mint a párbeszédek

Itt van viszont a sztori, amit egy sci-fi rajongó szívesen megérint: egy idegen struktúra feltűnik a dél-afrikai pusztában, tudományos áttöréseket hozva, de mindez katasztrófához vezet. Két testvér (Mark és a bátyja) megpróbálják feltérképezni a területet, de egy baleset következtében időben előre ugranak, és egy elhagyatott jövőben találják magukat.

Ez a sztori érdekes, de van egy nagy problémája: a párbeszédek. A dialógusok olyan mesterkéltnek tűnnek, hogy szinte már fájdalmasak. Lehet, hogy ezt a szándékos furcsaságok miatt tették így, de nem mindig működik. Az egyedi karakterek és furcsa helyzetek között képesek vagyunk egy kis titokzatosságot felfedezni, de végül a furcsaságot nem a játék iránti vonzalom, hanem inkább a szituációk kínossága hozza ki.

A történet tehát sokkal inkább érdekes, mint amennyire elragadó, és sokkal inkább formálja a világot, mint amennyire az érzelmekkel elmélyíti azt.

Az igazság: Mi az, ami igazán fáj?

A Beautiful Desolation sajnos több szempontból sem működik. Ha a kontrollok nem lennének ennyire idegesítőek, talán jobban átjönne az a világ, ami a háttérben dolgozik. De a navigálás olyan kínszenvedés, hogy az ember nem szívesen néz szembe újra vele. Képzeld el, hogy egy régi iskolai játékban próbálsz kiigazodni a térképen, és minden egyes lépésnél úgy érzed, mintha egy Thrustmaster kontrollerrel próbálnál bejárni egy Skyrim-típust. Nincs flow, nincs öröm az utazásban, és ez nem csak egy egyszerű frusztráció, hanem olyan fal, amit át kell lépni a játék során – és bármi mást is tennél szívesebben.

És persze itt jönnek a technikai gondok is. A stuttering nemcsak egy kis kellemetlenség, hanem komoly gátja annak, hogy elmélyedjünk a játékban. Mind a handheld, mind a docked mód megpróbálnak dolgozni, de igazából mindkettő gyenge teljesítménye folyamatosan kikezdi a szórakozás élményét.