Plague Road

A körforgás, amire felépül

A játék elején gyorsan megtanítják, hol a helyünk a táplálékláncban: a Doktort gyakorlatilag azonnal lemészárolják. Egy vándorkereskedő ment meg, aki egy elhagyatott farmra hurcol. Ez lesz a bázisunk, és innen indul el a Plague Road valódi játékmeneti loopja.

Kimerészkedsz a véletlenszerűen generált területekre, harcolsz, túlélsz, és megpróbálsz túlélőket találni. Ezek az emberek jelentik az előrejutás kulcsát. Kétféleképpen használhatod őket: vagy magaddal viszed őket a következő utakra, mint harcostársakat, vagy „nyugdíjazod” őket a farm különböző romos épületeiben. Ez utóbbi statisztikákat növel, új képességeket nyit meg, vagy egyszerűen csak egy kicsit ellenállóbbá teszi a Doktort.

Ez papíron remek rendszer. Van benne döntés, van benne áldozat, és van benne az a klasszikus roguelike-érzés, hogy minden kör egy kicsit erősebbé tesz.

Harc a rácson

Az ellenfelek elég széles skálán mozognak: banditák, vadállatok, misztikus lények és nyikorgó óramű-szörnyek jönnek szembe. Amikor elérnek, a játék átvált egy rácsos, körökre osztott harcrendszerbe. Itt minden a pozíción, a támadások hatótávján, az állóképességen és a mozgáson múlik.

A rendszer működik, sőt, időnként kifejezetten élvezetes. Viszont hamar feltűnik, hogy bár sokféle karaktert toborozhatsz, valójában elég gyakran ismétlődnek, és leginkább csak minimális statkülönbségek választják el őket egymástól. Egy idő után automatikussá válik, kit viszel magaddal, a többiek pedig mennek a farmra „fejlesztőanyagnak”.

Nem rossz érzés, inkább… kicsit steril.

Hangulatból nincs hiány

A Plague Road legerősebb oldala egyértelműen a hangulata. A pályák gyakran hosszú, összekötött folyosók, mégis van bennük valami nyugtalanító. Csontvázak lógnak a fákon, vörös alkony borítja a macskaköves utcákat, a holttestek pedig nem hagyják, hogy elfelejtsd: ez a világ már elveszett.

A hangdizájn is ráerősít erre. A csattanások, reccsenések és undorító effektek egy szeles, visszafogott zenei aláfestéssel keverednek. Nem próbál sok lenni – pont ezért működik. Ez egy kietlen, reménytelen világ, és a játék nem is akarja ezt megszépíteni.

Ami hiányzik

És mégis, valami végig hiányzik. A rendszer elemei külön-külön rendben vannak, együtt viszont nem állnak össze igazán erős egésszé. A társak hasznosak, de sosem válnak igazán emlékezetessé. A bázis épületei látványosan fejlődnek, mégis inkább érződnek statisztikai csúszkáknak, mint valódi, élő helyszíneknek.

Az ellenfelek viszonylagos hiánya és a túl gyakori harcok idővel tompítják az élményt. Nem rossz, csak kicsit egyhangú. Olyan, mintha a fejlesztők nagyon közel kerültek volna ahhoz, amit el akartak érni – de egy lépéssel korábban megálltak.

Zárás

A Plague Road becsületes kísérlet arra, hogy több, egymástól távol álló műfajt összeolvasztson. Roguelike bázisépítés, taktikai harc, sötét fantasy világ – mind megvan benne. Csak épp hiányzik az a plusz réteg, ami miatt nemcsak érdekes lenne, hanem kihagyhatatlan is.

Ha benne vagy egy komor, lassú tempójú, depresszív utazásban egy összeomlott világ felé, akkor a Plague Road tud adni pár emlékezetes órát. Ha viszont csak könnyedén szeretnél megmenteni egy világot a járványtól, érdemes kétszer is meggondolni.