Observer

Blade Runner a falak között

Az Observer első perceiben világos, hogy a Bloober Team nem szégyenlős, ha inspirációról van szó. A Blade Runner ott van mindenhol: a tipográfiában, a kabátgallérban, a hangulatban, még a levegőben is. Ez akár fárasztó is lehetne, de valahogy mégsem az. Inkább olyan, mint amikor egy zenekar pontosan tudja, honnan jön, de van elég saját hangja ahhoz, hogy ne tribute bulivá váljon.

Daniel Lazarski nyomozót irányítom, akinek arcát és hangját Rutger Hauer adja. Igen, az a Rutger Hauer. És ez nem csak PR-fogás: az egész játékot áthatja az a rekedt, fáradt, kissé cinikus tónus, amitől az egész nyomozás személyesebb lesz. Néha már túl közel is érzem magamhoz, mintha a stúdióban állna mögöttem, de ez is hozzátesz a nyomasztó intimitáshoz.

Nyomozás lassú tempóban

2084-et írunk, egy lepukkant krakkói bérházban nyomozok egy brutális gyilkosság ügyében. A helyszínt lezárják, menekvés nincs, csak előre, ajtóról ajtóra, emlékről emlékre. A játékmenet nagy része ebből áll: kutakodás, számítógépek böngészése, lakók kifaggatása kaputelefonon keresztül. Nem siet sehova, és ezt jobb elfogadni az elején.

A mozgás szándékosan lomha. Van egy futásnak nevezett állapot, de inkább csak torzítja a képet, mintsem valódi sebességet adna. Ez nem FPS, nem is akar az lenni. A hangsúly a megfigyelésen van – szó szerint.

Látni azt, amit nem kéne

Lazarski kétféle augmentált látással dolgozik: biológiai és elektromágneses nyomokat vizsgálok, kapcsolgatok, pásztázok. Van ebben egyfajta kielégítő ritmus, ahogy a mocskos falak mögött kirajzolódik az igazság, de egy idő után kissé mechanikussá válik a folytonos váltogatás. Szerencsére nem ez az Observer legerősebb oldala.

Az igazi csúcspontok az emlékmerülések. Amikor Lazarski illegálisan rácsatlakozik egy halott tudatára, és elkezdődik a torz, szürreális utazás. Ezek a szakaszok olyanok, mintha David Lynch rendezett volna egy cyberpunk rémálmot: irodák csúsznak egymásba, diszkófények villognak az erdőben, bútorok lebegnek. Itt nem elemzek, nem nyomozok, csak hagyom, hogy hasson. És hat.

Test és gép határán

A világépítés kifejezetten erős. A Synchrozine nevű drog, a testmódosítások naturalista borzalmai, a folyamatos identitásválság mind azt sugallják, hogy itt már régen nem tiszta, hol ér véget az ember és hol kezdődik a technológia. Van ebben egy kis BioShock-íz, egy csipet Cronenberg, és sok nyugtalanító gondolat.

A játék vége felé azonban azt éreztem, hogy a történet nem mer akkorát ütni, mint amekkorát ígér. A döntés, amivel lezárul, korrekt, de nem maradt bennem napokig. Talán túl sok Blade Runner 2049-et néztem, talán tényleg lehetett volna bátrabb.

Switch-en, kézben az igazi

Technikailag az Observer Switch-en vegyes élmény. Kézben játszva meglepően jól működik: a 720p kijelzőn a szemcsés kép inkább stílusos, mint zavaró, a fejhallgatóval pedig a hangdizájn egészen közel kúszik. Dokkolva viszont már nehezebb a helyzet. Az alacsony felbontás, az eső framerate és a néha akadozó ajtók kizökkentenek. Szerencsére ez nem egy pörgős játék, így inkább hangulatromboló, mint játszhatatlan probléma.

Zárás – Belemerülni, nem elemezni

Az Observer akkor működik igazán, amikor elengeded az elemző énedet, és hagyod, hogy a képek, hangok és Hauer hangja vigyen magával. Nem hibátlan, nem forradalmi, de sűrű, nyomasztó és emlékezetes élmény. Egy olyan cyberpunk horror, ami tudja, mikor kell visszavenni, és mikor kell rád zúdítani mindent egyszerre.