Best Friend Forever

Szivárványöböl, ahol mindenkinek van kutyája, de nem mindenkinek van személyisége

A Best Friend Forever egy olyan ötletből indul ki, ami papíron akár zseniális is lehetne: randizás egy laza, kutyabarát kisvárosban, ahol a társkeresés és az ebnevelés kéz a kézben jár. Megérkezem Rainbow Bay-be, körülöttem mindenki kutyás, minden színes, minden kedvesen túlzó – mintha egy Pinterest-board és egy indie játék házasodott volna össze.

A karakteralkotás viszont már itt megvillantja az első repedéseket. Beállíthatom a nevem, a névmásaimat, a csillagjegyemet és a vércsoportomat, de vizuálisan három, egymásra kísértetiesen hasonlító figurából választhatok, mindegyik rózsaszín hajjal, mintha egy elfelejtett Tumblr-korszak ragadt volna itt. Nem tragédia, de nehéz kötődni valakihez, aki ennyire jelzésszerű.

Woofr, avagy amikor a poén már az első kérdésnél elfárad

A játék hamar letol a Woofr nevű társkereső appra, ami elvileg a humor egyik fő forrása lenne. A gyakorlatban ez egy kínos kérdőív, ami nagyon szeretne vicces lenni, de inkább csak fárasztó. Van pár kérdés, aminél felszaladt a szemöldököm: nem azért, mert provokatív, hanem mert egyszerűen rossz érzékkel nyúl a humorhoz. Itt majdnem elvesztett a játék, pedig még el sem kezdődött igazán.

Szerencsére, amikor végre kiválasztom a saját kutyámat, minden egy kicsit kisimul.

A kutyázás az igazi főszereplő

A kutyagondozás a Best Friend Forever legerősebb része. Nem akar mikromenedzselni, nem büntet, inkább csak finoman terel. Séták közben néha meg kell nyugtatni az ebet, felszedni utána azt, amit kell, este pedig megetetni, letisztítani, ágyba dugni. Az egésznek jó ritmusa van, és nem válik rögtön nyűggé.

Konzolon kifejezetten kényelmesen működik az irányítás, akár érintőképernyőn, akár kurzorral játszom. A statcsíkok világosan mutatják, mire van szüksége a kutyának, így sosem érzem azt, hogy a rendszer ellen dolgoznék. Itt van egyfajta nyugodt flow, ami eszembe juttatta, miért működnek jól az ilyen „mindennapi rituálé”-játékok.

Randizás, kipipálható módon

A randizás sajnos már kevésbé izgalmas. A térképen kiválasztom, kivel szeretnék találkozni, majd jön egy vizuális novellára hajazó jelenet, pár dialógusopcióval. Ezek többnyire jól megírtak, de hamar kiderül: igazából mindegy, mit mondok. Elég, ha jelen vagyok. A kapcsolatok nem mélyülnek a döntéseimtől, inkább csak az idő múlásától.

Ez egy idő után kiüresíti az egészet. Nem érzem, hogy számítanék, csak hogy „haladok”. Ironikus módon sokkal jobban lekötött, hogy a kutyám jól van-e, mint az, hogy épp kivel randizom.

Amikor a jó ötlet nem bír elég tartalommal

A Best Friend Forever egy szerethető hangulatú, jól kinéző játék, kellemes zenékkel és alapvetően rendben lévő szövegekkel. De pár óra után elkezdi ismételni önmagát. Kevés a variáció, mind a randikban, mind a napi rutinban, és hiába aranyos az összkép, ez a monotonitás lassan lemorzsolja a lelkesedést.

Nem rossz játék, csak kevesebb van benne, mint amennyit az alapötlet ígérne.