Little Town Hero

Kilépni az árnyékból

Game Freakről nehéz úgy beszélni, hogy az ember ne ejtse ki öt percenként a Pokémon szót. Több mint húsz éve ott lebeg a stúdió fölött ez a színes, mindent betakaró árnyék, és hiába tudjuk, hogy időről időre csinálnak mást is, a közönség nagy része akkor kapja fel a fejét, ha egy Pikachu elbotlik. A Little Town Hero pontosan az a játék, amin érződik: ezt most nem a zsebszörnyek kedvéért csinálták.

Amikor elindítottam, rögtön leesett, hogy ez nem akar se nagy, se epikus lenni. Nincs világmentés, nincs kontinenseken átívelő kaland. Van egy falu, egy srác, és egy szabály: ne menj ki a faluból. Kész. Elsőre szűknek hangzik, de pár óra után azon kaptam magam, hogy kifejezetten jólesik ez a fókuszáltság. Nem bolyongok céltalanul, nem pipálok térképicont, hanem játszom.

Egy falu, ami elég

A helyszín korlátozottsága furcsa módon felszabadító. Axe faluját idővel egészen megismerem: a bányát, a palotát, az utcákat, ahol mindig ugyanazokkal az arcokkal futok össze. Olyan ez, mint egy jól bejáratott társasjáték tábla – nem nagy, de minden négyzetének jelentősége van. Eszembe jutottak a régi idők, amikor egy JRPG nem attól volt hosszú, hogy hatvan óráig tartott, hanem attól, hogy volt súlya annak, amit csinálsz.

És itt jön a csavar: a Little Town Hero igazi terepe nem a falu, hanem a harc.

Gondolatból fegyver

A harcrendszer elsőre ijesztően sok fogalmat dobál rád – izzit, dazzit, BP, Power –, de amikor összeáll a kép, akkor kezd igazán működni. Itt nincsenek kardok meg páncélok. Axe ötletekkel harcol. Konkrétan. Ezekből az „izzitek”-ből lesznek a tényleges akciók, a „dazzitek”, amiket erővel kell életre kelteni.

Az egész olyan, mintha egy kártyajátékot és egy taktikai RPG-t összegyúrtak volna. Vannak támadó, védekező és speciális lapjaid, és minden döntés számít. Nem az nyer, aki többet grindolt, hanem aki jobban olvassa a helyzetet. Ez nekem nagyon bejött. Régi Magic-partik és korai Yu-Gi-Oh! meccsek jutottak eszembe, amikor egy rossz húzás az egész körödet tönkretehette.

A csaták hosszúak. Néha nagyon hosszúak. De van bennük egyfajta feszültség, mert minden körrel erősebb lehetsz, ha jól játszol. Mikor bevállalod a kockázatot? Mikor mész biztosra? Ezek nem üres kérdések, hanem tényleges dilemmák.

A véletlen, mint ellenség

A rendszer legnagyobb gyengéje pont az, ami az ilyen kártyás megoldások sajátja: a kiszámíthatatlanság. Néha az ellenfél olyan kombókat húz elő, hogy csak pislogok, máskor meg szinte magát veri meg. Volt pár csata, ahol nem éreztem igazságosnak a vereséget – és pár, ahol túl könnyű volt a győzelem.

Ezt valamennyire ellensúlyozza az Eureka pontok rendszere, ami akkor is jutalmaz, ha elbuksz, de attól még marad egy enyhe „dobókocka-íz” az egészben. Nem tragédia, de érezhető.

Mesekönyv-hangulat, Switch-tempó

A sztori egyszerű, már-már mesés, és ez nem baj. A vizuális stílus is ezt erősíti: élő rajzfilm, Pokémon-rokonsággal, de önálló arccal. Toby Fox zenéje kellemes, néha kifejezetten hangulatos, bár nem ragadt rám úgy, mint az Undertale dallamai. Inkább háttér, mint főszereplő.

Switch-en az egész úgy működik, ahogy kell: felkapod, leteszed, mész egy csatát. Néha volt egy kis döccenés beltérből kilépve, de semmi vészes. A játék hossza is ezt a filozófiát követi: tíz-tizenkét óra a sztori, kicsit több, ha mindent ki akarsz maxolni. Nem eposz, hanem koncentrált élmény.

Kicsi, de nem jelentéktelen

A Little Town Hero nem akar mindenkinek megfelelni. Nem lesz belőle kultuszklasszikus, és nem fogja újradefiniálni az RPG műfaját. De jó látni, hogy egy ekkora stúdió mer kisebbet, furcsábbat, kísérletezőbbet csinálni. Olyan játék ez, amit nem azért fogsz szeretni, mert nagy, hanem mert más.