Croc: Legend Of The Gobbos

Most, jó pár évtizeddel később, Croc visszatért Switchre egy felújított kiadásban. Nem fiatalodott meg csodával határos módon, de van benne valami megmagyarázhatatlanul szerethető – még akkor is, ha az idő vasfoga rendesen beleharapott.

Egyszerű célok, kis pályák

A Croc alapvetően szintalapú játék. Minden pálya végén ott egy gong, amit farkcsapással kell elintézni, és kész, mehetsz tovább. Közben persze gobbókat kell megmenteni – hatot pályánként –, illetve színes drágaköveket gyűjteni, amelyek egy extra gobbót nyitnak meg. Technikai értelemben nem kötelező mindent összeszedni, de ha látni akarod az igazi befejezést és a végső főellenséget, nincs mese: mindent kell.

A pályák meglehetősen lineárisak, és messze nem olyan tágasak vagy kreatívak, mint mondjuk a Super Mario 64 vagy a Spyro the Dragon világai. Vannak titkos ösvények, eldugott zugok, de az egész felépítés gyakran kicsit céltalanul kanyarog. A flow sokszor megtörik, az akadályok néha úgy érződnek, mintha csak „oda lettek volna dobva”.

Ismétlés, remix, kifulladás

Egy idő után feltűnik, hogy a Croc nem igazán akar új ötletekkel előrukkolni. Ugyanazok az ellenfelek, ugyanazok az akadályok, csak más sorrendben. Egy-egy világon belül a pályák hajlamosak összefolyni, és mire a végére érsz, már pontosan tudod, mit fogsz csinálni a következő szinten.

Ez nem feltétlenül tragédia, de azt eredményezi, hogy a játék hamarabb kifullad, mint szeretném. Ez az a fajta platformer, ami inkább újrakeveri a meglévő elemeket, semmint fokozatosan bővítené az eszköztárát.

A letisztultság ereje

Mindezek ellenére van valami bájos Croc egyszerűségében. A pályák rövidek, a tempó gyors, és a mozgáskészlet nem akar túl sokat. Ez kifejezetten üdítő, főleg ha valaki emlékszik arra, hogyan fulladt bele a saját ambícióiba a Donkey Kong 64.

Nem egy emlékezetes, nagy pillanatokkal teli játék, de a mechanikák stabilak, a platformozás megbízható, és ez önmagában elég ahhoz, hogy élvezetes legyen. Ez az a játék, amit nem elemzel túl sokáig – csak játszol vele.

Remaster, ahogy kell

A felújítás legnagyobb erőssége az, hogy nem akar több lenni annál, ami. Az új modellek és textúrák szépen simulnak a régi dizájnra, de egy gombnyomással visszakapcsolhatsz az eredeti, retro kinézetre. Ha pedig igazán autentikus élményre vágysz, CRT-szűrők is vannak. Mindegyik módban stabil, vajsima 60 fps-sel fut a játék.

A legfontosabb újítás viszont az analóg irányítás. Az eredeti Croc alapvetően D-padre volt kitalálva, tankos mozgással: előre haladsz, majd fordulsz. Itt már szabadon mozoghatsz, ami sokkal természetesebb érzést ad. Igaz, ettől néhány szakasz kicsit könnyebbé válik, mint eredetileg tervezték, de ezt inkább pozitív kompromisszumnak érzem.

Múzeum: múltmentés példás módon

A remaster egyik legnagyobb meglepetése a múzeum mód. Koncepciórajzok, marketinganyagok, interjúk, a tervezett rajzfilmsorozat forgatókönyvei – igazi kincsesbánya annak, akit érdekel a játékfejlesztés története. Ez nem csak extra tartalom, hanem valódi érték: egy kis szelete a videojátékos múlt megőrzésének.

Zárás – szerethető, de nem időtlen

A Croc: Legend of the Gobbos sosem volt forradalmi, és most sem az. Nem fog leesni tőle az állad, és nem fogja újradefiniálni a 3D platformereket. De amit csinál, azt korrektül csinálja.

Ez egy tisztességesen felújított, kedvesen avítt játék, ami leginkább azoknak szól, akik emlékeznek rá CRT tévékről, recsegő hangszórókról. Újoncoknak sem rossz választás, ha már végigjátszották a Switch legjobb platformereit, és még mindig éhesek valamire ebből a műfajból.

Croc nem nagy szám – de egy korrekt, jóindulatú visszatérés egy olyan korszakból, amikor mindenki próbált kabalát faragni magának.