Citizens Of Space

Elindulni egy bolygó nélkül

Amikor először kezembe vettem a Citizens of Space-t, az volt az érzésem, hogy na jó, ezt már láttam valahol. Nem konkrétan, nem egy az egyben, inkább hangulatában: mintha az EarthBound furcsaságát és a Mario RPG-k játékos könnyedségét valaki egy turmixgépbe dobta volna, majd rányomott volna a „nem kell ezt túlgondolni” gombra. A sztori röviden: én vagyok a Föld nagykövete, aki akkora önbizalommal és naivitással lép be a galaktikus politikába, hogy észre sem veszi, közben eltűnt maga a bolygó, amit képviselnie kéne. Innen indulunk, és nagyjából itt el is engedi a játék a „komoly” narratívát.

Nem állítom, hogy a történet önmagában bárkit leültetne egy sötét szobába elmélkedni az emberiség sorsáról, viszont a karakterek… na, ott már más a helyzet. Olyan ez, mint egy szombat reggeli rajzfilmsorozat, amit véletlenül felnőtt fejjel nézel újra, és rájössz, hogy még mindig működik. A nagykövet és az asszisztense közti folyamatos pingpong például kifejezetten betalált nálam – az egyik túlidealizált, a másik földhözragadt, és ebből rengeteg jó kis párbeszéd születik.

A gyűjtögetés öröme – nem csak pokémonosoknak

Pár óra után világossá válik, hogy a Föld keresése inkább csak ürügy. Az igazi hajtóerő a csapattagok begyűjtése. Itt majdnem mindenki potenciális társ, feltéve, hogy előtte megoldom az ügyes-bajos dolgait. Ezek a küldetések nem világmegváltóak, de változatosak, és ami fontosabb: ritmust adnak a játéknak. Mindig van miért még egy kanyart tenni egy bolygón, még egy NPC-hez odamenni.

Van ebben valami furán addiktív, kicsit olyan, mint amikor régen a Pokédexet akartuk teljesen kipörgetni – nem muszáj, de belül valami motoszkál, hogy „na jó, még ezt az egyet”.

Harc, ami nem altat el

A harcrendszernél éreztem először azt, hogy a fejlesztők tényleg tanultak az előző részből. Az EarthBoundos alapokat kidobták, és helyette jött a Paper Mario–Mario & Luigi vonal: körökre osztott csaták, de aktív részvétellel. Gombnyomások, időzítés, kis minijátékok – pont annyi interakció, hogy ne dőlj hátra teljesen, de ne is váljon fárasztóvá.

Nem egy nehéz játék, ezt kár lenne tagadni. Viszont a flow megvan. A harcok pörögnek, a láncolható csaták kockázat–jutalom rendszere pedig kellemesen csiklandozza a „még egy kör belefér” érzést. Ritkán kell kihasználni, de jó tudni, hogy ott van.

Ahol megbicsaklik a lendület

Sajnos nem minden ilyen kerek. A térkép és a navigáció több alkalommal is kizökkentett. Volt, hogy a játék határozottan állította: „arra menj”, én mentem, és falnak ütköztem. Ilyenkor jön a bolyongás, a töltőképernyők hada, és az a bizonyos türelempróba. Tíz másodperc itt, tíz ott – önmagában nem sok, de amikor egymás után kapod őket, már érzed, hogy ez bizony nyújtja a játékidőt, nem mindig jó értelemben.

A látvány összességében rendben van, a dizájn szerethető, de az animációk néha olyanok, mintha még egy utolsó polírozás hiányozna. Nem rontják el az élményt, csak nem emelik meg.

Zárás – egy jóleső kitérő a galaxisban

A Citizens of Space számomra nem a nagy megfejtések játéka volt, hanem egy kellemes, néha bosszantó, de többnyire mosolyt csaló JRPG-kitérő. Olyan, amit jó érzés elővenni, mert tudod, mit kapsz: könnyed humort, pörgős csatákat és egy rakás furcsa figurát, akikre meglepő módon emlékezni fogsz. Nem tökéletes, de szívvel-lélekkel készült – és ez ma már sokszor többet ér, mint a hibátlan felszín.